Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

III. FEJEZET. Nemzetiségi politika a kiegyezéstől napjainkig

Ha látnánk, hogy felhagyva ellenséges viselkedésükkel, külön törekvéseikkel, a magyar államhoz hűséggel alkalmazkodnak és ezzel megnyugtatnak, hogy nem ellenünk fordítják a kezükbe adott fegyvert: akkor mi is fogjuk tudni kötelességünket."

10 A nemzetiségi törvény megalkotói az államot semleges hatalomnak fogták fel, mely a nemzetiségek felett áll és egyformán őrködik bármilyen vallású vagy nemzetiségű polgárainak érdekei felett. Amint a politikai nemzet fogalmát is a nemesi nemzetből vezették le, úgy a magyar politikai nemzet kebelében sem akartak megkülönböztetést, mivel a populus werbőczyanus tagjai is fajra és nyelvre való különbség nélkül egyenlő jogúak voltak. Míg azonban a rendiség korában a soknyelvű ország lakóit a magyar nemesi életforma gravitációs ereje tartotta össze, addig az új polgári életstílusnak nem volt meg ez a vonzóereje különösen akkor, amikor Magyarország határain túl a nemzetiségek nemzeti államai fokozatos fejlődésnek indultak. A kiegyezési kor politikusai nem fogták fel a nemzetiségi probléma teljes horderejét, de azzal tisztában voltak, hogy nem elég az Ausztriával kötött és állandó vita tárgyát képező szövetség Magyarország hatalmi helyzetének biztosítására és a nemzetiségek fékentartására, hanem a magyar állam csak akkor lehet valóban nagy és független, ha a nemzetiségeket nyelvileg vagy lelkileg magába tudja olvasztani. E cél elérése érdekében a közigazgatás államosítása és az iskolai magyarosítás látszott legalkalmasabb eszköznek. Az előbbit nem merték keresztülvinni, mert a vármegyei ellenállásra Béccsel szemben is szükség volt. A közigazgatás centralizálását leginkább Grünwáld Béla sürgette, aki felvidéki tapasztalatai nyomán a vármegyei önkormányzatban a nemzetiségi törekvések védőbástyáját látta.

11 Vele szemben Bartha Miklós és a függetlenségi párt a centralizációt imperializmusnak, a vármegyéket pedig a magyar alkotmány zálogának tekintette.

12 Maradt tehát a közoktatásügy elmagyarosítása. A kor kuMúrpolitikusai a magyar nyelv terjesztésében látták azt az élő kapcsolatot, mely a nemzetiségéket a magyarsághoz közelebb hozza s abban a tévhitben voltak, hogy aki magyarul megtanul, az magyarul fog érezni és gondolkozni is. Azóta már nyilvánvaló, hogy nem a nyelv, hanem az életforma asszimüál. A nemzetiségek egy része akkor és azóta is büszkén vallotta magát magyar nemesnek, noha semmit vagy nagyon keveset is tudott magyarul, viszont épen a magyarul tökéletesen megtanult, magyar iskolákban végzett férfiak közül kerültek ki a nemzetiségek legharciasabb és legjobban használható vezetői. 10 Argus: Nemzetiségi politikánk hibái és bűnei. Budapest, 1908, 134—135. 1. 11 Grünwáld Béla: Közigazgatásunk és a magyar nemzetiség. Budapest, 1874, 102. 1. 13 V. ö. Kemény Gábor: Bartha Miklós politikai beszédei és szellemi hagyatéka. Kisebbségi Körlevél. VTI. évf., 2. sz., 1943 március, 88—92. 1.