Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)
II. FEJEZET. A nemzetiségi törvény megalkotása
dása alatt álló többi országok, mind más országok irányában". (1. §.) Ezért csak egy koronázás van, mely Horvátországra is érvényes; a magyar-osztrák közös ügyekben pedig csak egy törvényhozás áll fenn. Az osztrák-magyar kiegyezést Horvátország érvényesnek ismeri el. A törvény ezután felsorolja a Magyarország és Horvátország közötti közös ügyeket, amelyekre vonatkozóan a törvényhozás joga a közös magyar országgyűlést ületi meg, amelynek képviselőházába a horvát tartománygyűlés 29, majd a határőrvidék feloszlatása után 40 képviselőt küld be, kik közül négyet a delegációkba is be kell választani. A felsorolt ügyekre vonatkozóan a végrehajtó hatalmat Horvátországban is a magyar kormány gyakorolja, mely egy horvát miniszterrel egészül ki. Horvátország élén a bán áll, akit a király nevez ki s a közigazgatás, vallás- és közoktatási, valamint igazságügyeket autonóm módon Zágrábban egyegy osztályfőnök intézi. A bán és az osztályfőnökök a taiix^mánygyűlésnek felelősek. Végül a nyelvhasználat tekintetében az 1868 :XXX. te. kimondja, hogy Horvát-Szlavonországban a törvényhozás, közigazgatás és törvénykezés nyelve a horvát (56. §); a közös kormányzat közegeinek hivatalos nyelve ugyancsak a horvát (57. §); a horvát-szlavón előterjesztéseket a közös minisztériumnak is el kell fogadnia és ugyanazon nyelven kell válaszolnia (58. §); és „Horvát-Szlavonországok, mint külön territóriummal bíró politikai nemzet s belügyeikre nézve saját törvényhozással és kormányzattal bíró országok képviselőig mind a közös országgyűlésen, mind annak delegációjában a horvát nyelvet is használhatják" (59. §); a közös törvényhozás által Horvát-, Sziavon- és Dalmátországok részére alkotott törvények pedig horfvát eredeti szövegben is kiadandók és a tartománygyűlésnek megküldendők (60. §). A horvát kiegyezéssel kapcsolatban még függőben maradt a fiumei, a dalmát és a határőrvidéki kérdés. Fiumét az 1868 :XXX. tc. „a magyar koronához csatolt külön test"-nek nevezi (66. §), melynek autonómiájára vonatkozóan Magyarország, Horvátország és Fiume küldöttségei nem tudtak megállapodni s végül is csak 1870-ben mindössze provizóriumot sikerült létesíteniök, mely szerint a város a miniszterelnök javaslata alapján a király által kinevezett kormányzó fennhaEósága alatt áll. Dalmáciára úgy Magyarország, mint Horvátország igényt tartott s ezért királyi leirat mondta ki 1868 november 7-én, hogy a létező állapotot csak a dalmát tartománygyűlés hozzájárulásával lehet megváltoztatni. Dalmátország nevét a kiegyezési törvényben felvették Horvát- és Szlavonország mellé, címerét pedig a magyar szent korona országainak közös nagy címerébe. A határőrvidéket a magyar-horvát kiegyezés felosztotta a két ország között, úgy, hogy a Duna maradt meg határnak, egy 1869 augusztus 19-i királyi leirat pedig elrendelte a határőrvidék feloszlatását. 6 « Gratz Gusztáv i. m. II. k., 65—67. 1. y
