Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

II. FEJEZET. A nemzetiségi törvény megalkotása

azon területi vonalokat, melyek' közt az elösmert egyediség valósággal megvárni, nem ismerné el. Ha annyi századon át alkotmányos hazánkban egy kun és jász kerület, 6 hajdú város, a lándzsások 10 községe, 16 szepesi város s 44 vármegye, helyi s fekvési nehézségek ellenére, mint külön municipális szerkezettel ellátott testületek, minden nehézség nélkül valósággal fenállhattak ; ha 1848 előtt hazánk, történeti egységének veszélyeztetése nélkül, négy kerületre felosztathatott: nem látunk okot, melynél fogva egy összefüggő egészet képező nemzetünk a természettől kijelölt s általa valósággal elfoglalt területen, a bekövetkező országos és megyei szervezésnél, melyet most összegyűlt országgyűlésünktől várunk, mint egy felsőmagyarországi szláv kerület honunkban helyt nem találhatna, annál inkább, minthogy az ily intézkedést a nemzeti jogegyenlőség eszméjének valósítása okvetlenül feltételezi s azon előnyök, melyek egy kerületben a nyelv egységéből úgy a közigazgatási, mint a törvénykezési téren, de főképen a polgári szabadság érzetének sikeres fejlesztése által keletkeznek, azt hathatósan ajánlják. A nemzetközi vonal által átmetszett Pozsony, Nyitra, Bars, Hont, Nógrád, Gömör, Torna, Abauj és Zemplén megyéknek szlávok által lakott részei minden nehézség nélkül akár új megyékké alakíttathatnak, akár pedig határos szláv megyékhez csatoltathatnak. Az előadott módon alakított felsőmagyarországi szláv kerület életbe léptetése által Magyarország mostani belszervezeti felosztása egyéb változást nem szenvedne, csak azt, hogy azon holt határok helyébe, melyeken eddig honunk négy kerülete nyugodott, valósággal élő, s nem az emberek önkénye, de a nyelv és nemzetiség által, s így az isteni gondviselés és természet által alakított háboríthatatlan határvonalok léptetnének életbe. Ez .alkalommal nem mellőzhetjük el hallgatással magyar testvéreink által általánosan érvényre emelni kívánt azon ellenvetést, miszerint a legtisztább szláv megyékben is, úgymint Trencsén, Árva, Turócz, Zólyom, Liptó, Szepes és Sáros megyében igen sok, többnyire a nemesi osztályhoz tartozó magyar találtatik, annyira, hogy még ezen megyékben is a magyar és a szláv nemzetiség egymásra van halmozva, mely oknál fogva a szláv nemzetnek egy külön felső-magyarországi szláv kerületben elösmerése s személyesítése lehetetlenségnek mutatkozik. Igaz, hogy a most nevezett megyékben is nemzetünknek sok elidegenített fia van; ezek azonban nem magyarok, de nemzetünk fiai. A magyar nemzetnek is a nagy Széchenyinek fellépése előtt sok oly fiai voltak, kik bármi másnak, csak nem magyaroknak vallották magokat; de a haladó korszellem felébreszté bennük a szunnyadozó öntudatot, hogy újra összefolyjanak saját nemzetükkel, melytől elszakadtak volt. Mi is erősen hiszszük, hogy ugyanazon korszellem felébresztendő elfajult fiainkat tévedésök beösmerésére, s visszavezetendi őket azon nemzet és nép ölébe, melytől elszármaztak. Valamint egyrészről a hős magyar nemzetről nem tehetjük fel azt, hogy számos elfajult fiainkkal gazdagodni, s ezeni nemzeti gyalázatunkkal díszleni akarna: úgy más részről törvényhozó testületünk hazafiságáról nem hihetjük azt, hogy az említett sajnos körülményt a nemzeti jogegyenlőség teljesítésének akadályául tekinthetné. Ha azonban tiszta szláv megyékben más nemzetbeliek egyenkint találtatnak is: ezek épen úgy mint nem szláv megyékben lakó egyes szlávok a közönség rövidségével nemzeti különállást s jogokat mag^k részére nem igényelhetnek. Dr. Mikó Imre: Nemzetiségi jog. 129