Farkas Gábor: A megye, a város és a község igazgatása magyarországon (Budapest, 1992)
II. KÖZIGAZGATÁSI REFORMTÖREKVÉSEK 1945-1948
földigénylő bizottságok az önkormányzati és a szakigazgatási szervek több feladatát átvették. Megoldást hozott működésük nemcsak a politikai, hanem a gazdasági élet területén is. Az önkormányzati szervek újjászervezése idején az 1030—1945. évi kormányrendelet alapján a törvényhatósági bizottságokból, a községi képviselő-testületekből a helyi politikai szervek indítványára a Nemzeti Bizottság kiiktatta a németbarát múltú személyeket, sőt több esetben a tehetős polgárság nagyobb részét is. Azzal, hogy a testületek számarányát az említett kormányrendelet csökkentette, lényegében már a virilis elemet szorították háttérbe, majd iktatták ki a helyhatóságokból. Ugyancsak a helyi hatalmi viszonyok demokratikus formálásának adtak lehetőséget azok az intézkedések is, amelyek a községi képviselő-testületek létszámát és összetételét határozták meg. Itt ugyan megmaradt az 1945 előtti testületi létszám, de a pártokból, a helyi szakszervezetekből létrehozott tagság garancia volt a demokratikus közélet községi és megyei városi kibontakozására. A Nemzeti Bizottság által jóváhagyott számarány a testületek politikai összetételében további garanciát szolgáltatott az önkormányzati közigazgatás demokratikus újjászervezésére. Az első képviselő-testületekben és a törvényhatósági bizottságokban az antifasiszta és demokratikus többség biztosított volt. Az 1945-ben restaurálódott önkormányzati igazgatás hiányosságai korán kiütköztek, a koalíciós pártok még saját képviseleteiket is erős kritikával illették, igaz, főleg azért, mert politikai feladatukat, pártjuk pozíciójának erősítését nem hajtották végre. Például az MKP főtitkára 1945. június elején kijelentette a kommunista fő- és alispánok előtt, hogy funkcionálásukkal a párt politikai előnyre nem tudott szert tenni. Úgy tűnik, hogy a párt közigazgatási káderei a közigazgatásban elvegyültek a többi párt kiküldöttjével, és velük együtt egy sajátos színezetű, a politikai pártoktól távolabb álló közélet kialakítására törekednek. A főtitkár véleményében kifejezésre jutott az a tény, hogy a közigazgatás középszintű vezetői a népfrontpolitika képviselői voltak, és a helyileg kiemelkedő pozíciójukat a koalíciós partnerek ellenőrzése mellett nem is tudták saját pártjuk érdekeinek szélesítésére felhasználni. A háború után a közigazgatás racionalizálásával foglalkozó teoretikusok a politikai pártoktól függetlenül is hangoztatták a reform szükségességét. Magyary Zoltán követői egyértelműen vallották, hogy a közigazgatási reformot abban az esetben is végre kell hajtani, ha történetesen társadalmi változás nem következik be az országban. A Magyary-iskola véleménye szerint az állami és az önkormányzati közigazgatás feladatait közelíteni szükséges egymáshoz. Nincs ugyanis sok értelme a közigazgatási teendők ilyen értelmű elhatárolásának, mivel az önkormányzati ügyek is állami természetűek. A közigazgatási ügyek elvi egységéről az 1930-as évek eleje óta egyre hangsúlyozottabban szólt a szakirodalom is: azaz csakis egyfajta közigazgatás létezik, és a közigazgatás szervezeti felépítésén múlik, hogy az államhatalom a helyi közigazgatási funkciót centralizáltan, a kormánynak közvetlenül alárendelt szakhivatalokkal és hatóságokkal oldja meg, vagy azt rábízza a területi alapon szervezett önkormányzatokra. A magyar területi közigazgatás a 19. század nyolcvanas éveitől, de különösen 1920 után sokat közelített egymáshoz. Ez a közelítés az állami szakhivatalok előretörése és az önkormányzati hatáskörök szűkítése útján realizálódott. Úgy tűnik, hogy ennek az útnak a továbbfejlesztésére volt meg a reális lehetőség 1945 után. Persze a fejlődés ütemét befolyásolta a koalí-