Farkas Gábor: A megye, a város és a község igazgatása magyarországon (Budapest, 1992)

II. KÖZIGAZGATÁSI REFORMTÖREKVÉSEK 1945-1948

lók a megnövelt feladatok előtt tehetetlenek voltak. Nem is szólva arról, hogy az új köz­igazgatási kérdések szellemét sem értették meg. így valóban rájuk illett az a vád, hogy ez a réteg vízfejűekből és bürokratikus szervezet palástjába burkolt egyénekből állt. Mindenekelőtt a szervezeti reformot kívánták végrehajtani, melyet területi reform meg­valósításával akartak egybekötni. A Parasztpárt messzemenően egyetértett és cselekvőleg támogatta is a B-listát. Érve meggyőző volt: a felszabadulás után a közigazgatásba visszaszivárogtak a politikailag nem kívánatos elemek. Az igazoló bizottsági eljárás alkalmával nem sikerült az államgé­pezetnek megszabadulni a régi rezsim képviselőitől. Leginkább a vármegyei szellem el­len keltek ki a párt vezetői. Szerintük az ancien régime képviselői ma a vármegyékben ülnek, akik a dzsentri szellemet is átmentették az 1945 utáni időkre. A hivatalnokok vár­megyei csoportja a polgári társadalomhoz, a régi intézményrendszerhez és szellemhez volt hozzánőve, akik az új világot nem tudják, de nem is akarják teljes erővel szolgálni. Ezért kell kirostálni az önkormányzatokból a használhatatlan elemeket. 158 A létszámcsökkentés a vármegyei apparátust érte leginkább. Erdei Ferenc javasolta, hogy amikor a létszámcsökkentés elérte a mélypontját, a közigazgatási szervezeti refor­mot akkor kell végrehajtani, mert erre a szituáció akkor a legalkalmasabb. Tudjuk, hogy az 1946 tavaszán végrehajtott személyi tisztogatás teljes eredményt nem hozott, sőt az el­bocsátottak nagyobb része is visszakerült az állami, de az önkormányzati igazgatásba is. A közigazgatási reform megvalósításával kevesebb hivatalra, tisztviselőre lett volna szükség. Az 1946 tavszán és nyarán lefolyt létszámcsökkentési akció a reformmal el tudta volna érni célját, hisz arra épült. Az elbocsátott tisztviselők jórészét éppen a közigazga­tási szervezet változatlanul hagyása miatt kellett visszavenni, s így a B-listával eredményt a kormány nem tudott elérni. A Parasztpárt határozatilag mondta ki, hogy az új önkormányzati egységek területén és népességén „valóságos társadalmi, gazdasági és közlekedési egységet" ért. Ezt az el­vet a reform kimunkálói a 20. század húszas, harmincas éveiben végbement társadalmi változásokra alapozták, de nyomatékkal szerepelt a felszabadulás után bekövetkezett tel­jesen új helyzet is. A Parasztpárt közigazgatási reformtervezetében új területi igazgatási egység a város­megye volt. A városmegye a várost és a környékén levő településeket, beleértve a közsé­geket is egységes igazgatási szervezetbe kívánta tömöríteni. A városmegye-koncepció helyes volt, megvalósítása azonban az adott politikai viszonyok között nem mehetett végbe, hiszen ez is a koalíciós pártok egyikének volt az elképzelése. A magyar városi fej­lődés a 20. században, különösen az 1930-as, 1940-es években olyan fokot ért el, hogy a város és környéke egységes gazdasági, kulturális territórium lett, melyhez az igazgatá­si keretet kellett volna igazítani. A népi írók közül különösen Erdei Ferenc, Szabó Pál látták világosan a háború előtti időkben is a magyar közigazgatásban rejlő visszahúzó erőket. Szabó Pál Nyugat-Bihar vármegyéről jegyezte meg, hogy az fejlődésre képtelen, közútjai, vasútjai csonkák, csak az országhatárig terjednek, központja egy nagy falu, amely nem igazi gazdasági központ, így nem lehet elvárni, hogy onnan a vidékre kultu­rális kisugárzás történjék. A városokról viszont vallották, hogy azok a vidéknek köz­158 Beérj.: i. m. 112. old.

Next

/
Oldalképek
Tartalom