Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)
2. Magyarország kormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási intézményeinek története
2.1. Középkor (1000-1526) ■ 87 zett, ha aranypecséttel erősítettek meg egy oklevelet, mert annak keltezésében a kancellár neve olvasható. IV. Béla (1235-1270) korában emelkedtek ki a jegyzők közül a titkárok (notarii secretarii vagy notarii speciales) is, ők voltak a király titkárai és a királyi pecsétgyűrű kezelői. Míg II. András király idején még szinte minden oklevelet más kéz írt (sőt olykor az oklevélnyerő fél készítette el), az 1250-es évektől kezdve megfigyelhető az írnokok (scriptores) állandósulása, egy-egy írnok kezét évtizedeken át nyomon lehet követni a kiadott okleveleken. IV. Béla idejére tehát egy európai mértékkel is mérhető hivatal teremtődött. A fél évszázados fejlődést tükrözi, hogy elbeszélő forrásaink III. és IV. Béla királlyal egyaránt összekapcsolták az állandó iroda egyik jelét, az írásbeli kérvényezésnek a pápai kancellária mintájára való elrendelését. Tény, hogy 1267-ben kénytelen volt a király lemondani arról, hogy a nemesek ügyét az udvarban kérvényezés útján intézzék. Az 1290-es és 1298-as törvények már meghatározták az egyes oklevelek kiállításáért fizetendő illetéket (taxa). Az Anjou-korban jelent meg az udvari ügyintézés új alakja, a titkos kancellár (sec- retus cancellarius), aki 1320-tól személyében azonos volt a kápolnaispánnal (comes ca- pellae). A két kancellár nemsokára két kancelláriát eredményezett. I. (Nagy) Lajos idején (1342-1382) a régi kancelláriát nagykancelláriának (cancellaria maior vagy magna), az újat kisebbnek vagy titkosnak (cancellaria minor vagy secreta) nevezték. A nagykancellária vezetője, a királyi nagypecsét őre 1366-tól & főkancellár (summus vagy supremus cancellarius), a kiskancellária feje a titkos pecsétet őrző titkos kancellár (sec- retus cancellarius) volt. A nagykancellária a kül- és belügyi kormányzati ügyeket vitte, a kiskancellária pedig az udvari igazságszolgáltatási ügyeket intézte. I. Mátyás király (1458-1490) egyesítette 1464-ben a fő- és titkos kancellári méltóságot, amit többnyire az esztergomi érsek viselt. A kancellária változásai az ott végzett munka növekedését és bonyolultabbá válását jelezték, amit leginkább az ún. kancelláriai jegyzeteken lehet nyomon követni. Ezeket az Anjou-korban kezdték az oklevelek jobb felső sarkába vagy a pecsét alá írni. A kancelláriai jegyzetek egyik típusa, a megbízásos (commissio) jegyzet azt közölte, hogy ki adott parancsot az oklevél kiadására, a másik, az előadói (rela- tio) jegyzet pedig az ügy referensének nevét tartalmazta. Az előadók (referentes) helyzetét megváltoztatta a titkárok (secretarii) megjelenése. Ok eleinte a királyi tanácsi határozatot nem igénylő ügyeket intézték (oklevélátírás, kérvények stb.), utóbb az ügyek tényleges előadói lettek. Az okleveleken a XV. század derekán jelent meg a királyi aláírás, a század végén pedig az előadói, illetve titkári aláírás is. Ugyancsak ekkortól vezették rá az oklevél hátlapjára, hogy a királyi könyvek (libri regii) melyik oldalára iktatták be (registratio) a kiadott oklevél szövegét. A XIV. századtól használtak a kancelláriában formuláskönyveket, és ettől kezdve írták rá az oklevelekre az ellenőrzés jelét: „elolvastam és javítottam” (lecta et correcta). A XVI. század elejére a kancellária a királytól és az udvari tisztviselőktől többé-kevésbé önállóan intézte az ügyeket a kancellárok felügyelete alatt. (A kancellária oklevél- kiadásáról lásd az 1.1.1. pontot.)
