Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)

1. Történeti segédtudományok

1.3. Paleográfia • 51

kezdve külön egyházi, tanügyi és katonai sematizmusok jelentek meg, amelyekben a papság, a tanítók, tanárok, illetve katonai tisztviselők adatai jelentek meg. Az újkori közigazgatásra, illetve a Helytartótanács működésére vonatkozóan Ember Győző, Erdély XVI-XVII. századi történetére vonatkozóan Trócsányi Zsolt igazgatástörténeti munkáit forgathatjuk haszonnal. Az újkori archontológiára vonatkozóan Fallenbüchl Zoltán neve alatt sok értékes munkára bukkanhatunk a könyvtárakban. A kézírásos források közül a Magyar Kamara Levéltárában található Libri Dignitariorum (Méltóságkönyvek, E 683) sorozat méltó az említésre, amelyet a XIX. század elején állítottak össze. A mű az ország fő egyházi és világi tisztségviselőit (például nádor, országbíró, dalmát-horvát-szlavón bán, erdélyi vajda, lovászmester, asztalnokmester, kancellár, főkamarás stb.) tartalmazza, és 1867-ig folyamatosan kiegészítették. A megyei tisztségviselők közül az összeállításokban többnyire csak a fő- és alispánok szerepelnek, az alacsonyabb rangúak (alantasok) jegyzéke csak nagyobb kutatómunkával állítható össze, amit megyénként különböző színvonalon végeztek el.

A kronológia és az archontológia tudományának segítségével tudjuk az egyes iratok keltezésének idejét, hitelességét megállapítani. A fenti vázlatos ismertetés segítséget nyújt ehhez, de nem helyettesíti a latintudást és a levéltári szakismereteket.

1.3. PALEOGRÁFIA

A régi írások ismerete nélkül nincs oklevéltan sem. A paleográfia (palaiosz = régi és graphein = vésni, írni) az a történeti segédtudomány, amely a régi írások történetével, használatával, olvasásával, átírásával, jellegzetes vonásaik összegzésével, társadalmi és földrajzi elterjedésükkel foglalkozik. Noha annyiféle paleográfia van, ahányféle írást használtak a történelem folyamán, mégis csak a görög és a latin paleográfia lett önálló segédtudománnyá. A görög és a latin írásnak azonban nem minden emlékével, csakis a viasztáblára, papiruszra, hártyára, papírra íróvesszővel (stilus), náddal (calamus) és tollal (penna) írt emlékeivel foglalkozik a paleográfia. Az ezeken a nyelveken kőbe, ércbe, fába stb. vésett írásokkal a felirattan (epigra- phia), a viaszba, fémbe a pecséttan (sphragistica), a pénzre nyomott írásokkal a pénz- történet (numismatica) foglalkozik. A paleográfiához tartozó írások két nagy csoportra oszthatók: a kódexek írására és az oklevelek írására. Mivel a történeti emlékek túlnyomó része latin nyelvű oklevelek formájában maradt ránk, ezért főleg ezek paleográfiáját foglaljuk össze.

A paleográfia története azonos módon kezdődött, mint az oklevéltané: a bencések és a bollandisták kritikájából született. A paleográfia mint tudomány első ízben önállóan Bemard de Montfaucon (1655-1741) bencés szerzetes művében (Palaeo- graphia Graeca sive de ortu et progressu litterarum) 1708-ban jelentkezik. A szerző főleg kódexek sorával vázolta az írás fejlődését. A Mabillon és a Montfaucon által közzétett anyag indította útjára a paleográfiát. Az ő alapvetésük után az olasz Scipione Maffei (1675-1755) 1727-ben megjelent művében (Istoria diplomatica) bebizonyí-