Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)
5. Levéltártan
5.2. Az iratanyag feldolgozása ■ 471 és a levéltárosnak a hangsúlyt át kell helyeznie az iratok fizikai megőrzéséről a szellemi kontrollra, ami a különböző helyeken (számítógépeken) őrzött, hálózaton lehívható iratok távoli ellenőrzését és kezelését jelenti. íme, ez az ún. posztkuszto- diális levéltár. Ennek lényege: a hálózatok korában, amikor az iratok bármilyen, a rendszerbe bekötött számítógépről elérhetők, teljesen mindegy, hogy hol (melyik gépen) van az elektronikus irat. A jövőben a levéltár-raktár fogalmát felváltja a virtuális csomópont (node) koncepciója, ahol a lényeg a kontrolion van, mert ezen keresztül valósul meg az értékelés, az őrzési idő meghatározása és a hozzáférés. A levéltáros tehát már nem őriz iratot, tartalmat sem nagyon ír le, hanem „távfeldolgoz”. Ilyen lesz tehát - egyesek szerint - a jövő levéltára. Amint az előzőekben láttuk, a kontextus a modern levéltártanban érdekes indi- kátori szerepet tölt be. A térnyerésének három fontos oka volt és van. Az egyik a levéltári anyag hihetetlen mennyiségi növekedése: iratkilométereket nem lehet átolvasni, tartalom szerint értékelni, rendezni és leírni, hanem csak összefüggések alapján. A másik ok a szervek felépítésében és működésében bekövetkezett változások: sok helyen a hierarchikus rendet felváltotta a decentralizált rend, a szervezeti egységek közötti kapcsolatok többértelművé váltak, és ha a levéltárosok ki akartak igazodni, akkor a kontextusok elemzését kellett erősíteniük. A harmadik pedig az elektronikus iratok okozta változások, amelyek még jobban összekuszálták a vonalakat, és az áttekintéshez, kezelhetőséghez már a kontextus elsőbbsége szükségeltetett. A levéltártan kutatói és művelői a történeti feldolgozással rokon tartalmi elemzéstől kénytelenek voltak tehát eltávolodni, hogy áttérhessenek az összefüggéseken alapuló információszervezésre. Ez pedig már nem a történet-, hanem az információtudomány felségterülete. Ezért van az, hogy az utóbbi húsz év legjelentősebb levéltártani eredményei, az informatikával mindenképpen összefüggő szabványok és modellek (ISAD[G], 1SAAR, EAD, MoReq, InterPARES - leírásukat lásd a 7.3. és a 7.8. alfejezetekben) egy konzervatívabb levéltáros számára olyan idegennek tűnnek, már alig van közük a régi rokon tudományhoz (történelem), viszont rengeteget merítenek az újból. Kérdés, hogy nem túl sokat-e? Az új provenienciaelv nem nyerte el mindenki tetszését. Egyesek egyenesen paradigmák, a levéltári és az irattári paradigma konfliktusáról beszélnek. A levéltári paradigma hívei szerint a levéltár a már nem aktív kormányzati és magániratok szervezett együttese, függetlenül attól, hogy bekerült-e már a levéltári intézménybe vagy sem (nyilvánvalóan olyan maradandó értékű iratokról van szó, amelyek előbb vagy utóbb bekerülnek a levéltárba). Ebben a felfogásban az iratok bizonyító és emlékezeti (tartalmi) funkciója egyensúlyban van, azaz egyaránt fontos mind a kettő. Az irattári paradigma hívei szerint viszont az irat elsősorban bizonyíték az iratképzőnél és a vele kapcsolatban állóknál történt eljárásokról, ügyletekről, amit főleg adminisztratív, illetve jogi okok miatt őriznek. Ennek a felfogásnak a követői tulajdonképpen az irat funkcionalitását, bizonyító erejét, kontextusát, valamint formai-strukturális jegyeit abszolutizálják, a tartalmat, azaz az emlékezetfunkciót degradálják. Az irat vizsgálatakor, értékelésekor igyekeznek maximálisan az objek
