Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)
4. Irattan és iratkezelés
370 ■ 4. Irattan és iratkezelés sorozatban különítette el. A gazdasági minisztériumok közötti 1889. évi nagy hatásköri átszervezés a kiegyezés óta keletkezett vonatkozó előiratok kölcsönös átadásával járt együtt. A Pénzügyminisztérium iratkezelésében az osztrák hagyomány elsősorban a decentralizált osztályiktatás fennmaradásában és az abból mechanikusan adódó tárgyi csoportosításban jelentkezett. A tárgyi rendszer nem vált általánossá a minisztériumban, mert a terjedelmes elnöki iratsorozatot tagolatlanul, alapszámrendben őrizték. A polgári kori miniszteri igazgatásban az alapszám általában a vonatkozó ügyirat utolsó évi első iktatószámával azonos, de főleg a XX. században egyre gyakoribb volt az előrehaladó alapszámos iktatás, az egybetartozó iratoknak az utolsó iktatószámon való elhelyezése. A kiegyezést követő évtizedekben a miniszteriális igazgatáson kívül eső területeken is csak parciálisán került sor az iratkezelés központi szabályozásra. Elsősorban a bírósági szervezet átalakításakor (1869) vagy új hatóságok, mint például az árvaszék (1872), vagy a közigazgatási bizottság (1876) létrehozásakor kiadott ügyrendek tartalmaztak iratkezelési rendelkezéseket, de gyakorlati újításokat nem hoztak. 4.3.4. Átfogó ügyviteli szabályozás a századfordulón az egyszerűsítés és egységesítés jegyében Az ügyvitel és az iratkezelés egyszerűsítésére és egyöntetűségének megteremtésére a századfordulón történtek átfogó központi intézkedések. Az egyszerűbb és olcsóbb közigazgatás érdekében a központilag szabályozott ügyvitel révén kísérelték meg az írásbeliség túlzásait és a formális alakszerűség ellentmondásait kiküszöbölni, a központi, a megyei, a városi és a községi eljárást egységesíteni, valamint a korszak technikai vívmányait, a távbeszélőt és az írógépet az ügyvitelben felhasználni. A kiterjedt ügyviteli szabályozás, amelynek törvényi alapját a közigazgatási eljárás egyszerűsítéséről szóló 1901: XX. te. vetette meg, Széli Kálmán miniszter- elnöki és belügyminiszteri működéséhez kapcsolódott. Érdekes módon a törvény nem foglalkozott a miniszteriális ügyvitellel. E téren a változásokat a Belügyminisztérium 1902-ben önállóan kibocsátott szervezeti, ügyviteli és ügykezelési szabályzata generálta. Az alapvető újítást a Belügyminisztérium ügykezelésében a központi iktatás megszüntetése és a szakmai ágazatok szerint létrehozott főosztályok decentralizált iratkezelése, valamint saját operatív irattározása jelentette. A folyamatosan bővülő államigazgatás tömeges iratképzésének következményeivel való szembesülés eredményezte, hogy ekkor merült fel megkerülhetetlen problémaként az iratselejtezés kérdése. A szervezetileg átalakult Belügyminisztériumban ezt a feladatot a napi operatív irattári munkától mentesült központi irattárra ruházták, amelyre az osztályirodáktól átvett, tíz évnél idősebb iratok átvétele és selejtezési kötelezettsége hárult. Bizonyos időbeli eltolódással a többi minisztérium is igazodott a Belügyminisztérium szervezeti és ügyviteli változásaihoz, az osztályirodák
