Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)
4. Irattan és iratkezelés
362 ■ 4. Irattan és iratkezelés 4.2.2. A hiteleshelyek írásbeli tevékenysége és iratkezelésük Magyarországon A magyarországi írásbeliség sajátos intézményei voltak a hiteleshelyek (loca credi- bilia), amelyek lényegében a más országokban kialakult közjegyzői gyakorlatot helyettesítették. A hiteleshelyek működése nem korlátozódott azonban az eléjük járuló magánfelek által tett bevallások közhitelű megerősítésére, hanem eljártak egyes kormányszervek megbízásából is. Az írásbeli munkavégzésében döntő szerepe a jegyzőnek (nótárius) volt, akit munkájában aljegyző és írnokok segítettek. A jegyző és alkalmazottai általában nem voltak egyházi személyek. A bevallások (fassiones) során a magánfelek által tett bevallásról jegyzetet készítettek, amely alapján a jegyző vagy valamely beosztottja általában később készítette el a fogalmazványt. A fogalmazvány kezdetben általában csak az oklevél érdemi részét tartalmazta, a XV. század végétől nyert teret az a gyakorlat, hogy teljes szövegű fogalmazványok készülnek. Ellenőrzésére utal a lecta et correcta jegyzés, csak ezután kerülhetett sor az oklevél letisztázására és megpecsételésére. Mivel jogi aktusról volt szó, nagy gondot kellett fordítani arra, hogy javítás ne essék az oklevél szövegében, ameny- nyiben erre sor került, azt külön kellett jelezni. Amikor külső szerv, valamely kormányszerv, például a kancellária megbízásából járt el a hiteleshely, a mandátum (parancs) kézhezvétele után következett a kért jogi aktus, például a birtokba iktatás végrehajtása, a helyszínen ilyenkor csupán a végrehajtás legfontosabb tényét rögzítette a jegyző, általában a mandátumra rávezetett jegyzet révén (ún. signatu- ra), az oklevél kiállítására csak később került sor. A signaturát még nem lehet fogalmazványnak nevezni, célja csupán az adatrögzítés volt. A relációs (jelentéstétellel járó) ügyekben készült fogalmazványok hosszú fejlődésen mentek át, a XVI. század elejére alakult ki az a gyakorlat, hogy a fogalmazvány a mandátum eredeti példányára kerül rá, beillesztve annak szövegét a megfelelő helyre. Az oklevél-kiállítás fázisai a továbbiakban azonosak a bevallások intézésénél említettekkel. A hiteleshelyek feladatai közé tartozott az előttük lezajlott jogi aktusról közhitelű másolat kiadása. Ennek érdekében a XII-XIII. században chirographumokat készítettek, azaz egy hártyadarabra ugyanazt az oklevelet kétszer írták rá, a két rész közötti tiszta pergamenre pedig betűket írtak. Ezután a hártyát két részre vágták, ha gyanú merült fel, a betűk összeült illesztése igazolta a szöveg hitelességét. A visz- szatartott példányt nem pecsételték meg. A XIV., de inkább a XV. századtól kezdve jött gyakorlatba, hogy a bevallások fogalmazványait külön kötetbe, ún. regisztrumba (későbbi neve protocollum) másolták. A regisztrumok a XVI. századtól kezdve teljes szövegű másolatokat tartalmaztak, illetve nemegyszer a kötetben fogalmazták meg az oklevelet, ritkábban külön papírlapon, amelyet beragasztottak a kötetbe. Akadtak hiteleshelyek, amelyek külön fogalmazványkötetet (minutae) vezettek. A XVII. századtól külön papíron készült a fogalmazvány, erről tisztázták le a kiadványt, majd bemásolták a protokollumba. Funkcióikból kifolyólag a hiteleshelyek nagy gondot fordítottak levéltáraik őrzésére. Külön kezelték a közhitelű működésükből
