Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)
3. Magyar levéltártörténet, levéltári jog
324 * 3. Magyar levéltártörténet, levéltári jog kozó jogszabályok születtek a mindenkori államberendezkedés sajátosságainak megfelelően. A középkorban az oklevelek bizonyító erejének elfogadottá válásával egyre fontosabbá vált a közjegyzői funkciókat ellátó hiteleshelyek tevékenysége. A XIII. század végétől a királyi rendelkezések mind gyakrabban foglakoztak a hiteleshelyi levéltárakkal mint a jogbiztosítás legfőbb letéteményeseivel. Ezek a rendelkezések az oklevelek védelme és a hiteles pecséthasználat révén az oklevelek hitelességét, a jogbiztonságot kívánták garantálni. A későbbi évszázadokban is hoztak jogszabályokat a hiteleshelyi levéltárak védelme érdekében. Nagy szükség volt ezekre a török időkben: a pusztítások és a menekítések miatt veszélybe került konkrét levéltárak és iratanyagok megmentése céljából születtek meg a XVI-XVII. században az 1575: XVII., az 1578: XX., az 1618: LXXVI., az 1622: XV. és az 1647: CXXI. tc.-ek. Hasonló tárgyú törvények később is keletkeztek (1741: XXV., 1764: XI. és 1807: XIV. tc.-ek). Az országos fontosságú okmányok fennmaradását biztosítani akaró első jogszabály az 1613: XXXIII. te. volt, amely a nádor köziratőrző funkciójáról rendelkezett. A mindenkori nádor kötelességévé tette a hozzá kerülő országos köziratok megőrzését és azokról kérésre másolat kiadását. A jogfolytonosság biztosítása érdekében a nádor halála után örököseinek kellett átadniuk az iratokat a rendeknek. Az iratokról a hitelesség érdekében az átadáskor lajstromot készítettek. A rendi törvényhozás levéltári intézmény alapításáról és az abban elhelyezendő levéltári anyagról első ízben a XVIII. század első felében alkotott törvényt. Az 1723: XLV. te. kimondta az Országos Levéltár (Universale Archívum Regni) felállítását, megteremtette a levéltár szervezeti kereteit azzal, hogy kijelölt számára egy épületet, és előírta a levéltárat kezelő külön levéltárőr kinevezését. A törvénycikk meghatározta a levéltárba kerülő iratok körét is, gyakorlatilag minden, az ország közállapotait érintő köziratot (publici acta) a levéltárban rendelt elhelyezni. Emellett rendelkezett a hiteleshelyeknél őrzött országos köziratok és az Erdélybe került iratok sorsáról is. A törvénycikk ugyan egyéves határidőt jelölt meg az iratok levéltárban történő elhelyezésére, a valóságban azonban az Archívum Regni csak három évtizeddel később kezdhette meg működését. A rendi Országos Levéltár szervezésével egy időben a megyéknél keletkező iratok is jogalkotói figyelmet kaptak. A kezdetleges megyei levéltár hosszú ideig egyfajta vándorarchívum volt, kezdetben az alispán, majd a jegyző feladatai közé tartozott a megőrzése, ami csak esetlegesen valósult meg. A megyei iratanyag (közgyűlési jegyzőkönyvek, kihirdetett iratok, periratok) fennmaradását az 1723: LXXII. te. rendelkezése igyekezett biztosítani, amikor a megyék számára kötelezővé tette állandó székház fenntartását, ahol irataikat, vagyis levéltárukat is kötelesek őrizni. Külön törvény, az 1729: XXV. te. szólt a megyei törvényszék előtti perek iratainak évenkénti levéltárba adásáról. A XVIII. század második felében (1752,1769, 1785) több királyi és helytartótanácsi rendelkezést is kiadtak a törvényhatósági (megyei és városi) levéltárak rendbetétele tárgyában. Az 1827: XXIII. te. elrendelte az egyházi anyakönyvek másodpéldányainak vezetését
