Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)
2. Magyarország kormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási intézményeinek története
260 ■ 2. Magyarország kormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási intézményeinek története alapítás, megyénként felsorolták a törvénycikkben (articulus; innen nevezték ezeket artikuláris helyeknek). Az ezt magyarázó Explanatio Leopoldinában (1691) a király először tett különbséget a magán- és a nyilvános vallásgyakorlat között, az utóbbit csak az artikuláris helyeken engedélyezvén. A három bevett protestáns felekezet egyházkormányzatára egyformán jellemző, hogy minden szervezeti szinten egyaránt képviseltetik magukat a világiak és az egyházi vezetők, de a török korban még az egyházi személyiségek voltak a meghatározóak. Az alapot jelentő legkisebb szervezeti egységek, a gyülekezetek már 1540 után kialakultak, élükön egyházi személyként a lelkész (tiszteletes), világi képviselőként pedig a később - 1615-től kezdve, ám jellemzően csak a XVIII. századtól - presbitériumnak nevezett egyháztanács állt, amely azonos lehetett a városi tanáccsal is, és amelynek elnöke a gondnok (curator) volt. A második szint az egyházmegye vagy espe- resség (az erdélyi szászoknál dekanátus, az unitáriusoknál egyházkor), élén a lelkészekből kikerülő esperessel (senior). A melléjük választott világi testületet hol consis- toriumnak, hol presbitériumnak nevezték, elnökét pedig segédgondnoknak vagy felügyelőnek (inspector). A legfelső hierarchikus fokozaton a szuperintendencia, az egyházkerület alakult meg, élén a hazai gyakorlatban püspöknek nevezett szuperintendenssel. Ezen a szinten a vezető testület a főkonzisztórium volt, ahol a püspökkel egyenrangú világi vezető a főgondnok lett (először Erdélyben, a szűkebb Magyar- országon csak a XVIII. században). A protestáns egyházak legfőbb, törvényhozó jellegű testületéi a zsinatok voltak, amelyeket a török korban még csak az esperes- ségek vagy a szuperintendenciák szintjén hívtak össze. Az evangélikus egyház jelentős szervezeti egységei közül elsőként az erdélyi szász egyházkerület jött létre 1545-ben. A Felvidék keleti és középső részének zömmel német ajkú szabad királyi, szepességi és bányavárosainak körében 1549 és 1569 között keletkezett hitvallásokkal az ottani egyházigazgatás keretei már körvonalazódtak, majd az 1614-es szepesváraljai zsinaton döntöttek két szuperintendencia létrehozásáról. Három nyugat-felvidéki (szlovák) egyházkerületet már az 1610-es zsolnai zsinaton életre hívtak, végül 1622-ben egy hatodik is létesült a fel- ső-dunamelléki és a gömöri területen. A Dunántúlon 1595-ben szerveztek püspökséget, akkor még csak a Sopron, a Vas és a Zala megyei evangélikusok számára. A reformátusok első, tiszántúli egyházkerülete, kezdettől Debrecen központtal, 1557-ben létesült a korábbi debrecen-nagyváradvidéki és a szatmárvidéki szuperintendenciák közös zsinatán. A második az erdélyi (nagyenyedi zsinat, 1564), a harmadik a dunántúli volt (1595-től). A Duna mentén, hódoltsági területen 1554-ben már létrejött egy baranyai egyházkerület, amely 1563-ban Szegedi Kis István püspök Ráckevére költözésével egyesült az ún. alsó-dunamelléki kerülettel, de 1608- ban ismét szétváltak. A borsodi, abaúji, zempléni, ungvári esperességek a török kor végéig nem egyesültek egyházkerületi szinten. Az unitáriusok egyetlen tartósan fennálló püspöksége 1576-ban jött létre Kolozsvárott. Az akkor hozzá tartozó dél-magyarországi (hódoltsági) néhány egyházkor a török korban átmenetileg saját egyházkerületet alkotott, de ez a XVIII. század elejére elenyészett.
