Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)
2. Magyarország kormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási intézményeinek története
konjunktúra. A 3-4-szeresére növekvő agrárpiaci árak fokozatosan, de határozottan változtatásokra ösztönözték a magyar uradalmi rendszert. Az „okszerű” gazdasági racionalizáció több részelemből tevődött össze: az alacsony hatásfokú robottal szemben nőtt a bérmunka hányada; emelkedtek a majorsági befektetések; ésszerű változások mutatkoztak a gazdasági térszervezésben, azaz a periferikus fekvésű, illetve túl kicsiny birtokrészeket eladták vagy bérleti formákban hasznosították, míg az egymáshoz közeli, centrális fekvésű földeket-településeket olyan kisebb kerületekbe, ispánságokba szervezték, amelyek önelszámolású üzemi egységeket alkottak, persze továbbra is a nagybirtok centrális irányítása és ellenőrzése alatt. A reformországgyűléseken törvénybe iktatták az addig közösen használt földek (legelők, erdők) elkülönítésének lehetőségét, később a földek tagosíthatóságát (a korábban több dűlőben fekvő parcellák összevonását), ami a nyomáskényszer helyett megengedte a vetésforgó bevezetését is, és az egy tagban fekvő földeken már érdemes volt gazdasági épületeket emelni, és könnyebb volt megvalósítani az optimális üzemméretet. A reformkori uradalmakban nemcsak gabonatermelési, hanem több mezőgazdasági ágazat kölcsönhatásán alapuló átfogó agrárkonjunktúra alakult ki, ahol az egyes gazdálkodási ágak egymást segítve fejlődhettek (például a takarmánynövények terjedése egyrészt javította a szántó hozamát, másrészt elősegítette az istállózó állattartást, amelynek trágyamennyisége ismét pozitívan hatott a földművelésre). Ebben az időszakban alakult a földbirtokosok nagy jövőjű érdekvédelmi szervezete, az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE, 1835- 1945; lásd a 2.8.1.2. pont alatt). Az uradalmak modernizációs folyamata, az átalakulás törvényi hátterének biztosítása (a reformkori elvetélt kísérletek után) az 1848. április 11-én szentesített törvények révén alapozta meg a további fejlődés lehetőségét. Közülük a IX. te. kötelezővé tette - a jobbágytelek éves jövedelme hússzorosát kitevő - örökváltság útján történő jobbágyfelszabadítást, azaz eltörölt minden földesúri járadékot, és a parasztok földjeik tulajdonosai lehettek, a VIII. te. bevezette a közteherviselést (ezzel megszűnt a nemesség adómentessége), a XV. te. pedig eltörölte az ősiség intézményét, aminek következtében a birtokok - amennyiben nem hitbizományról volt szó - elidegeníthetőkké váltak. Mindezek egyrészt látványosan sújtották a nagy- és középbirtokosságot, másrészt viszont az úrbéri területveszteség tiszta tulajdonjogi helyzetbe hozta a megmaradt allodiális területet, és ezek után már csak a közös haszonvételű legelők és erdők „elkülönözését” kellett befejezni. Az 1850- es évek rendeletéi pedig egyértelmű előnyöket hoztak az agrárszférának, ezen belül a nagybirtoknak. A belső vámhatárok eltörlése olcsóbbá tette a birodalmi piacot, az 1853-as úrbéri pátenst követően az 1856-tól egy évtizedig folyt úrbéri egyezségek és perek eredményeképpen véglegesen elhatárolódott a saját kezelésű uradalmi, illetve a paraszti gazdaságok területe. Az utóbbiak körébe azonban csak az 1767. évi állapot szerinti jobbágyi és házas zsellérparcellák kerülhettek, azaz a föld nélkül felszabadított házatlan zsellérek és a korábban allodiális földeket bérlő parasztok potenciálisan szabad munkaerőt biztosítottak a robotot már nem követel216 ■ 2. Magyarország kormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási intézményeinek története
