Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)

2. Magyarország kormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási intézményeinek története

kai bomlasztotta a kisgazdapárt táborát. E taktikának része volt, hogy 1946-tól már engedélyezték néhány új párt legális működését („szalámitaktika”). Az 1947. augusztusi választások előtt alakult pártok közül kiemelkedett a Barankovics István által vezetett Demokrata Néppárt, amely a választásokon elért 16,4%-os szavazat- aránnyal a legnagyobb ellenzéki frakciót alakíthatta meg a parlamentben. A párt igazi keresztény értékeket képviselt, és nagyfokú szociális érzékenységről tett tanúbizonyságot. Ugyancsak figyelemre méltó eredményt (13,4%) ért el a markáns antikommunista programmal és retorikával fellépő Magyar Függetlenségi Párt (MFP) is, amelyet Pfeiffer Zoltán vezetett. Az MKP azonban az ilyen politikai erők országgyűlési szerepléséhez még az általa vezetett koalíció biztos többségének tudatában sem járult hozzá. A több mint 700 ezer szavazatot begyűjtő MFP mandátumait választási visszaélések hamis vádja alapján megsemmisítették. Ez egyértelműen jelezte, hogy vége a parlamentáris demokráciának. A parlament ugyan megmaradt, de működése egyre formálisabbá vált. 1948 elejétől a döntések többsége már nem ott született, hanem az MKP, majd a Magyar Dolgozók Pártja (MDP; lásd a 2.6.1.3. pontot) központjában. Megkezdődött a pártok elsorvasztása, majd tényleges felszámolása.

206 ■ 2. Magyarország kormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási intézményeinek története

2.8.3. Egyesületek és érdekvédelmi szervezetek, 1949-1989

A szakszervezeteknek a formálódó szocialista viszonyoknak megfelelő átalakítása már az 1948-ban tartott XVII. kongresszuson elkezdődött. Egyrészt az addigi szakmánkénti szervezkedésről áttértek az iparági szervezkedés elvére (egy-egy munkahelyen szakmától és beosztástól függetlenül mindenki ugyanannak a szakszervezetnek lett a tagja), másrészt az államosítások után immár nem a munkásoknak a munkaadókkal szembeni érdekvédelmét tekintették fő feladatnak, hanem az egyeduralomra törő MDP politikájának támogatását, „a szocializmus felépítésének” segítését. A szakszervezeti mozgalom irányító szerveként ekkor hozták létre az addigi Szakszervezeti Tanács helyett a Szakszervezetek Országos Tanácsát (SZOT). 1950 után a szakszervezetek tevékenysége az ideologikus elemektől erősen eltorzított kulturális tevékenység mellett főként a munkaversenyek szervezésére, a nagyobb munkateljesítmények propagálására korlátozódott. 1957 után valamelyest nagyobb lehetőség nyílt a hagyományos érdekvédelmi feladatok ellátására, részt vehettek a munkavállalók élet- és munkakörülményeit érintő jogszabályok megalkotásában, az alapszervezetek szintjén pedig egyetértési jogot gyakoroltak a dolgozók személyi alapbérének, lakástámogatásának és egyéb szociális juttatásainak megállapításánál. Itt kell megemlíteni, hogy az 1949-ben államosított társadalombiztosítás igazgatása és ellenőrzése 1950-től 1988-ig a SZOT hatáskörébe tartozott.

Az egyesületi tevékenység 1946-1948 közötti szigorú korlátozása (lásd a 2.8.1.3. pontot) együtt járt a fennmaradó szervezetek „államosításával”, a sportegyesületektől kezdve a különböző értelmiségi és művészeti, sőt hobbi jellegű alakulatokig. Az 1140/1948. sz. kormányrendelet ugyanis szabályozta az egyesületek részére