Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)
2. Magyarország kormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási intézményeinek története
2.2. Újkor (1526-1849) ■ 105 repét két testület, a szűkebb körű belső tanács és a szélesebb körű választott község (más néven: nagytanács) vette át. Tagjaik száma a város lakosságának számától függött, általában 12, 24, illetve 60 vagy 100 volt. Ebben a körben választották meg a város főbb tisztviselőit: a bírót, a polgármestert, a városkapitányt, továbbá a szószólót (Vormünder, Fürmender), aki a választott községet képviselte a belső tanács előtt, de ott szavazati joga nem volt. A városi tanács (senatus, magistratus) elnöke a bíró (iudex, villicus), tagjai a választott esküdt polgárok, más néven tanácsosok (iurati cives, sena- tores, consules) voltak. A XVIII. századtól a polgármestert, a jegyzőt, az ügyészt és a városkapitányt is közéjük számították. A tanács hatásköre a város életének egészére kiterjedt: polgárjogot adott, gyakorolta a kegyúri jogokat, választotta az ország- gyűlési követeket, kinevezte a tisztviselőket, kezelte a város vagyonát, felügyeletet gyakorolt a kereskedelem és ipar (a céhek) felett, megállapította és ellenőrizte a vásári-piaci rendtartást. A közbiztonság, köztisztaság, közegészségügy, a koldus- és árvaügy, az oktatás, a vallási ügyek, a közigazgatás minden ága hozzá tartozott. Mindezeket helyhatósági rendeletekben (statútumokban) szabályozták. Feladatainak ellátására a városi tanács mind több szaktisztviselőt foglalkoztatott: a jegyzőn és az ügyészen kívül adószedőt, számvevőt, kamarást, mérnököt, orvost, sebészt, levéltárnokot stb., majd ezek egy része köré hivatalokat is szerveztek (például adóhivatalt). A mezővárosok (oppidumok) jogállásának közös vonása volt, hogy - egyházi, világi vagy királyi (kamarai kezelésű) - magánföldesúri hatalom alatt álltak, lakóik jogilag jobbágyok, zsellérek voltak, s a vármegyei hatóságok is beavatkoztak köz- igazgatásukba, bíráskodásukba. A legnagyobb önállósággal a kamarai és azok a mezővárosok rendelkeztek, amelyek a királytól külön privilégiumot kaptak, ami az autonóm igazgatáson kívül adókedvezményekre és vásártartási jogokra is kiterjedt. Egyébként az oppidumok és a földesúr között kötött szerződések (contractusok vagy urbáriumok) határozták meg a városi szabadság mértékét. A mezővárosoknak általában saját bíró-, pap- és tanácsválasztási joguk volt - bár gyakran a földesurak jelölésével -, és a magisztrátus vetette ki, szedte be a különféle adókat, első fokon bíráskodott polgárai felett (az úriszéknek fenntartott ügyeket kivéve), a fejlettebbek önigazgató statútumokat is alkottak, de ezek nem lehettek ellentétben a földesúr akaratával, illetve a vármegyei statútumokkal. 2.2.4.3. KÖZSÉGEK Élükön a falusi bíró állt, mellette általában egy-két esküdt. A bírákat eleinte a földesúr nevezte ki, a török korban kötelező volt vállalni a terhes tisztet. Fizetést nem kaptak, de adómentesség és a bírságokból részesedés illette meg őket. A XVIII. században már tekintélyt jelentett a bírói tisztség, amelyre a falu lakossága választott a földesúri jelöltek közül. írásbeli teendőkre akkoriban már jegyzőket is alkalmaztak (a kisebbek közül többen fogadtak egyet). Az 1836: IX. te. szerint a bírót a birtokos három jelöltje közül, az esküdteket és a törvény- vagy kisbírókat szabadon lehetett választani egy esztendőre. Jegyzőt helyi szokás szerint a községek akár ön
