Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)

2. Magyarország kormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási intézményeinek története

2.2. Újkor (1526-1849) > 101

2.2.3.7. MAGYAR KIRÁLYI HELYTARTÓTANÁCS (CONSILIUM REGIUM LOCUMTENENTIALE HUNGARICUM)

A XVIII-XIX. századi magyarországi kormányzat legfontosabb szervének felállítására - hosszas előkészületek után - az 1723: XCVII-XCVIII. és CI-CII. te. alapján került sor Pozsonyban (azzal, hogy mielőbb Budára kell helyezni). A kollegiális alapon működő Helytartótanács közvetlenül az uralkodónak volt alárendelve, neki tartozott felelősséggel, vezetőjét és tanácsosait is ő nevezte ki, de királyi utasítás szerint csak a kancellárián keresztül érintkezhetett vele. Területi illetékessége Erdély, a katonai határőrvidék és egyes külön igazgatott területek kivételével az ország egészére kiterjedt. Hatáskörébe tartozott a királyi jövedelmek és a hadsereg vezényletének kivételével minden általános közigazgatási és a XVIII. században kiépülő szakigazgatási ügy. Gondoskodnia kellett a királyi rendeletek, országgyűlési végzések végrehajtásáról, ellenőrizte az országban működő törvényhatóságok működését. Foglalkozott a hadsereg ellátásával, a gazdasági - benne az úrbéri - reformok végrehajtásával, a mezőgazdaság fejlesztésével, nemességvizsgálatokkal, vallási és oktatási ügyekkel, közegészségüggyel, csavargókkal, koldusokkal, postaüggyel, cenzúrával. Felügyelnie kellett, hogy az igazságszolgáltatás működése során a törvényességet megtartsák, sőt úrbéri perekben maga dönthetett. A legfontosabb feladat, amit egész fennállása alatt ellátott, a rendszeres ellenőrzés az alsóbb fokú közigazgatási szervek működése fölött.

A Helytartótanács élén a nádor állt mint a tanács elnöke. Akadályoztatása esetén az országbíró, őt követően pedig a rangban első tanácsos helyettesítette. A nádori tisztség üresedése idején a király által kinevezett helytartó állt a tanács élén. Az elnök mellett 22 szavazati jogú tanácsos tevékenykedett (14 főpap és főnemes, 8 köznemes); számuk később nőtt. A tanács mellett iroda és számvevőség működött. Az ügyintézés kezdetben a tanácsban folyt, majd a század közepére az érdemi munka áttevődött 10 állandó bizottságba. 1769-től a bizottságok háttérbe szorultak, és előadói rendszert vezettek be: az ügyeket közvetlenül egy előadó tanácsosnak adták ki, ez a tanácsos terjesztette azt a tanács elé.

II. József 1783-ban bevezette az ügyosztályok (departamentumok) rendszerét, ezenkívül az ún. currens és sessionalis ügyek szétválasztásával jelentősen meggyorsította az ügyek intézését. E reformjai halála után is tovább éltek a Helytartótanács ügyintézésében, de a kamarai hatáskörök beolvasztási kísérlete nem bizonyult maradandónak. A bizottságok közül csak az egyházi, a tanulmányi és az úrbéri maradt meg, ezekhez csatlakozott 1795-ben a közalapítványi, végül 1845-ben a Széchenyi István vezetésével létrehozott közlekedési bizottság. 1848-ban az alakuló minisztérium különböző osztályai vették át a Helytartótanács feladatait, tisztviselőivel együtt. Az intézményt az 1860-as ún. októberi diploma kiadása után rövid időre reorganizálták (lásd a 2.3.2. pontot).