Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)

1. Történeti segédtudományok

1.3. Paleográfia ■ 59

ként kancelláriákon, hivatalokban oklevelek és hivatalos iratok megszövegezésére használták.

A harmadik alaptípus a fraktúr, amely lényegében a késő középkori gótikus tex- tualisból és bastardából, illetve az ezekből képzett, könyvírásnál és -nyomtatásnál használt betűtípusból alakult ki. Jellemzői a kevés betűkötés, a vastag alapvonalak gyakori használata és a sok díszítőmotívum. Ezt az írást reprezentatív, kalligrafált iratok esetében használták: uralkodói intitulatiókban, rendeletek, mandátumok kezdősorainál, diplomák stb. esetében. Meg kell jegyeznünk, hogy az újgótikus német írások esetében is találkozunk a humanista antiquával, ugyanis a latin nyelvű idézetek, helynevek, nem német nevek esetében a szöveg közben ezt használták.

A német nyelvű források átírásakor általában más-más gyakorlatot érdemes követni a közép- és kora újkori (általában a XVII. század végéig), valamint a XVIII. századtól keletkezett iratok esetében. Az előbbi időszak iratainál általában javasolt a kisbetűs átírás a hely- és személynevek, a megszólítások kivételével, valamint alapjában véve betűhív átírás alkalmazása, néhány kivételtől eltekintve (például a hangérték szerinti átírás az u-v esetében). A XVIII. századtól kezdve már érdemes a kis és nagy kezdőbetűs szavak eltérő átírását alkalmazni.

1.3.5. A források kiadása ■ érszegi Géza

Az írásbeliség emlékeit eredetiben kutatni csak komoly felkészültséggel lehet, ráadásul a gyakori kézbevétel árt a több évszázados iratoknak. A forráskiadás elősegíti, hogy minél többen férhessenek hozzá ezekhez a páratlan kincsekhez.

A többnyire egyetlen példányban fennmaradt forrásokat általában nyomdai úton sokszorosítva teszik közzé, bár az utóbbi időben megjelent az elektronikus terjesztés is. Ezt a folyamatot nevezzük forrásközlésnek. A forrásközlés lehet fényképes (facsimile = fac + simile = ’csinálj hasonlót’) vagy szöveges. A szöveges forrás- közlés mindig a forrás közlőjének bizonyos értelmezésével (interpretatio) jár együtt. Attól függően, hogy a közlő mennyire kívánja értelmezni a forrását közlés közben, beszélhetünk betűhű, betű szerinti, szöveghű és regesztában történő forrásközlésről. A forrásközlés akkor betűhű, ha a forrás szövegét a közlő pontosan a forrásban található betűkkel, jelekkel, központozással, egybe- és különírással teszi közzé. Betű szerinti forrásközlésről beszélünk, ha a forrás szövegét ugyan pontosan a forrásban található betűknek megfelelő mai betűkkel, a forrásnak megfelelő központozással, egybe- és különírással tesszük közzé, de a forrásban található (rövidítési) jeleket feloldjuk, és a feloldást zárójelbe tesszük, vagy más nyomdai betűtípussal szedetjük, az egyetlen betűvel jelzett szavakat (sigla) pedig zárójelben írjuk ki. A szö- veghű forrásközlés megőrzi a forrás következetességeit, de nem követi a forrás következetlenségeit (hibáit). A nagy- és kisbetűket, valamint a központozást, a bekezdésekre tagolást a klasszikus szövegek kiadásában használatos helyesírás (orthogra- phia) szerint alkalmazza. A rövidítéseket feloldja, de a feloldást nem jelöli, csak az egyetlen betűvel jelzett szavak (sigla) esetén, ezeket zárójelben közli. Hogy a sző-