Domanovszky Sándor: József nádor iratai I. 1792-1804. (Budapest, 1925)

1802.

delte, hogy a jobbágyokat kimustrált katonalovakkal vagy lovanként 3 arannyal kárpótolják. Ki is osztottak 5.663 lovat, de a kimutatás 32.300 elpusztult lóról szól. Ez túlzottnak látszik, amiért is visszaadták a lajstromot a magyar főparancsnokságnak helyesbítésre. Az új lajstrom 1795-ben beérkezett, de a haditanácsnak nem volt ideje azóta ezzel foglalkozni. Az 5.663 ló kiosztásával különben is, úgy hiszi, hogy a királyi szónak eleget tettek; a többi igény nem látszik elég indokoltnak s a tulajdonosok azóta bizonyara már más módon segítettek magukon. Az ügyet nem is kellene tehát elővenni, de ha e kérdésben a tolakodást (dififallige Zudringlichkeiten) nem lehetne elkerülni, liquidálni kell az ügyet. F. a) A dislocatiót a polgári hatóság végzi a katonaival egyetértésben. A magyar főparancsnokság kimutatta, hogy a kerületek célszerűtlenül vannak beosztva. Föl kellene tehát szólítani a helytartótanácsot, hogy lépjen ez ügyben érintkezésbe a főparancsnoksággal. Ezzel kapcsolatosan szóváteszi a kaszárnyaépítést is, amit azonban nem vállalhat a kincstár, mert az elszállásolás az ország törvényes kötelessége. Megjelöli tehát a módot, hogy lehetne a törvényhatóságokat kaszárnyaépítésre buzdítani. b) A magyar városok ellene szegülnek a törzstisztek, a tüzérségi és műszaki tisztek elszállásolásának, pedig ezek nélkülözhetetlenek a katonai adminisztrációhoz. Ha a királynak joga van meghatározni a Magyarországra kiküldendő csapatok számát, ezek elszállásolását is elrendelheti, amit újabban meg is tett. Ezzeb tehát az ügy el van intézve. c) Kívánja, hogy a katonai pékszemélyzet elszállásolását is vezessék be „Schlafkreuzer" fizetése ellenében. d) A magyar kancellária az 1741 :XLVIII. t.-cikkre hivatkozva vitatja, hogy Horvátország az átvonuló katonaság elszállásolása és terményszállításai alól föl van mentve. Ezzel szemben, a horvátországi parancsnokságokra hivatkozva, azt állítja, hogy ez a mentesség csak az állandó katonai elszállásolásra vonatkozik s hogy a horvát megyék szívesen is teljesítették az átvonulok elszállásolását és szállításait, szemére veti tehát a kancelláriának, hogy új terhet akar róni a kincstárra. G. a) A kontribuciót a törvény szerint a katonaság fönntartására fordítják. A nagyobb csapatlétszám és a fokozódó drágaság mellett a régi összeg ma távolról sem elég. Magyarország kevés kontribuciót fizet és ebből is évenként jelentékeny Összeggel hátralékban marad. Ez a hátralék már több millió forintra rúg, kiegyenlítése tehát sürgősen szükséges. Azt kívánja, hogy az országgyűlés gondoskodjék e részben megfelelő eszközökről. b) A nemesi fölkelés részére adott ruházatért és fölszerelésért sem folyt be még minden, de minthogy ezt az országgyűlés törvényesen vállalta, az ügy országgyűlésen kívül is elintézhető. II. A munkálat II. része a katonai határőrvidék ügyeivel foglalkozik. Itt nevezetes pontok: A. Figyelmeztetett arra, hogy a rendek régebb idő óta követelik a varasdi generalátus és Zengg városa bekebelezését. A varasdi generalátust azonban nagy költséggel létesítették, Mária Terézia 1764-ben ezt a kívánságot, mint az országra, és a kereszténységre veszélyest, el is utasította. 1790-ben mégis újra előhozták, 1791-ben bizottság elé utalták. Ha ismét szóba hoznák, föltétlenül el kellene utasítani. B. Az 1791:LXII. t.-c. követelte a Károly és József útak közti területet is. Minthogy 1792 febr. 17-én királyi rezolucióval ezt is megtagadták, e mellett kell maradni. C. Az 1791 : LXII. t.-c, a határőrvidéken a magyar nemesség részére vámmentességet követelt. 1793-ban ezt megadták a híd-, rév- és útvámra a nemes személyére és a saját szükségletére szállított árúkra, de nem az általa szállított árúcikkekre. A kancellária ezt a vámmentességi kérdést ismételten fölvetette, de az 1796 dec. 31-én hozott legfelsőbb elhatározás a háború idejére kimondta a' fennálló állapot fönntartását.