Domanovszky Sándor: József nádor élete I. második rész (1944)
A bizalmatlanság újabb fölszítása
fáradsággal fölépített, éppen abban a pillanatban, amikor megszerezte az uralkodó hozzájárulását az országgyűlés összehívására. Ez törekvéseinek — mondhatjuk: küzdelmei eredményének —• teljes feladása lett volna. Baldacci is belátta, hogy az országgyűlést illetőleg nincs már lehetőség a visszakozásra, és minthogy — úgy látszik —• főkép ezért küzdött, föladta a harcot úgy ebben, mint a kudarcba fúlt emisszárius hajszában is. A nádor még június havában — úgy, amint 1801-ben is tette —• újabb hangulatjelentéssel fordult Ferenc császárhoz. 130 Ez még komolyabb munkálat volt. Meglátszik rajta, hogy rendszeres utazásai az ország különböző részeiben mennyire kimélyítették ismereteit a helyi viszonyokban. Már nemcsak jogi kategóriák szerint vette sorra a különböző társadalmi rétegeket, hanem rámutatott ezeken belül is a néha egészen különböző, sőt ellentétes fejlődésre, a különbség okát is föltárva. Megint összehasonlít: az utolsó idők hangulatromlásáról számol be és az orvoslás módjait fürkészi. Kitűnő társadalmi rajz ez az akkori szellemről: a háború és a papírpénzpolitika demoralizáló hatásáról. (Nála is ugyanazok a momentumok szerepelnek indítóokok gyanánt, amelyeket a Braulik ós Wolfskehl-féle jelentések is fölsoroltak.) Ö persze nincs meglepve a nemzet királyhűségétől, mint a konfidensek, akik azt hitték, hogy lázadásra készülő országba jönnek, de nem is nézi oly felszínesen a viszonyokat, mint ezek a tájékozatlan, kutató-fürkésző, gyanú és csodálat közt hánykódó emberek, akiknek nem volt meg a képességük, hogy — a túlságosan szembeszökőkön kívül — a bajok érzelmi oldalát is megértsék. Mint 1801-ben, most is a köznemességgel foglalkozik legbehatóbban, a nemzet gerincével, szellemiségének kifejezőjével és irányítójával. Ezzel kapcsolatban a vélemények elágazásának s az elharapódzó pártoskodásnak okát ő is abban látja, hogy 1805-ben az inszurrekció nem léphetett működésbe. Azt mondja, hogy nemzeti becsületükre lealáz ónak tekintették, hogy nem szállhattak szembe az ellenséggel, hogy nem űzhették ki fegyveres kézzel az országból és az örökös tartományokból. Csak egy kisebb, belátóbb rész értette meg, hogy vakmerőség lett
