Garadnai Zoltán: Iratok a magyar-francia kapcsolatok történetéhez (1957-1962)
2. Rész - Dokumentumok
mert a fegyveres erőnek Algériában kell maradni. Hogy ez mit jelent egy népszavazáson, azt nem kell elmondani. A francia külpolitikának ezek a jellemző tényei, ezekkel állunk szemben, amikor francia külpolitikai kérdéseket vizsgálunk. Ebből következik az is, hogy ahhoz, hogy de Gaulle tovább mehessen külpolitikai célkitűzései megvalósításában, meg kell oldania az algériai kérdést, ahhoz, hogy egyenrangú partnerként leüljön a nagyhatalmakkal a tárgyalóasztalhoz, a fegyverkezésen kívül szövetségesekre van szüksége a nagyhatalmak soraiból, és ezen túlmenően pedig meg kell oldania olyan belpolitikai kérdéseket is, amelyeknek megoldása nélkül hosszabb ideig ezt a kettős külpolitikai játékot nem folytathatja. Itt mindjárt röviden rátérnék a belpolitikai helyzetre. De Gaulle belpolitikájára jellemző a személyi hatalom. Hogy csak egy példát mondjak el erre: de Gaulle beszédeit mindig azzal kezdi, hogy ő Franciaország, ő a francia szuverenitás, ő a francia kormány. Felőle mondhatnak, amit akarnak kormányának emberei, a politikusok, a parlament, a szenátus, de Gaulle-t ez végeredményben nem érdekli. Néha a gyakorlatban is így van és például mondják, hogy a minisztereivel is így tárgyal. Debrét, a miniszterelnökét, azt a hétpróbás gyilkost magához szólítja és utasításokat, szinte napipa- rancs-szerű utasításokat ad ki. Elmondták, hogy az egyik minisztertanácsi ülésen, amikor de Gaulle tájékoztatta minisztereit arról, hogy mit készül tenni, egyik minisztere szót kért és az egyik kérdésben bővebb információt kért. De Gaulle nem válaszolt neki, hanem befejezte a minisztertanácsi ülést, és a végén azt mondta, hogy X úr egy kérdést tett fel, ez a kérdés a titkárom hatáskörébe tartozik, majd ülés végén válaszolni fog neki. Ez nem adoma, komoly forrásokból mondanak el ilyen és hasonló eseteket, amelyek rávilágítanak arra az autoritásra, amellyel de Gaulle rendelkezik. Ugyanakkor hangsúlyozni szeretném azt is, hogy Franciaországban nem lehet arról beszélni, hogy a május 13-i puccsal fasiszta rendszer került uralomra. Az akkori baljóslatú nézetek és jóslatok bizonyos mértékig eltúlozták a veszélyt és Franciaországban bizonyos polgári szabadságjogok szinte változatlanul megvannak. Az kétségtelen, hogy a szenátus és a parlament szerepe a nullával egyenlő és bármennyire is vitatkoznak, ez végeredményben nem befolyásolja a kérdéseket, mert ezekben a döntést de Gaulle fenntartotta magának. A személyi hatalom mellett meg kell említeni azt, hogy a francia politikai életnek a rohadtsága éppen a de Gaulle-féle május 13-i puccs végén teljes egészében kitárult. Május 13-a után olyan emberek kerültek hatalomra és hatalmi pozíciókba, akik a politikai alvilághoz tartoznak. Politikai kalandorok. A kormány jónéhány tagja ezek közé tartozik, maga a miniszterelnök is, aki nem egy politikai gyilkosság előkészítésében bizonyíthatóan alaposan benne volt. Természetesen ez kihat a francia közéletre. így születhetett a Mitterrand-ügy, ami önmagában is jellemző korkép a mai francia politikai 194
