Dr. Jeni Károly: Az üzemi bizottságok a munkáshatalomért, 1944-1948 (Budapest, 1966)

Elősző

A felszabadulást követő néhány év megváltoztatta az egész nép sorsát, sok millió magyar életét. A szovjet hadsereg győzelme nyomán szétesett az elnyomó horthysta magyar állam, mindenkit megmozgató népi forradalom bontakozott ki és zajlott le. összeomlottak a régi rendszer politikai, gazdasági, erkölcsi pillérei, történelmünk aktív formálóivá váltak a munkások, a parasztok, a haladó értelmiségiek tömegei, ök nőttek a forradalomban naggyá, ők lettek az új társadalmi rend kiharcolói, majd építői. Az addig mindenből kisemmizett nép elfoglalta méltó helyét a politikai és társadalmi életben, birtokába vette az országot. Most, húsz év után, visszatekintve az akkori eseményekre — és az azóta megtett útra —, nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy a felszabadulás nagy alkotó erőt és energiát szabadított fel a magyar dolgozó tömegekben. Üj államot, demokratikus közigazgatást hoztunk létre, történelmi jelentőségű földreformot, a nagyiparban széles körű államosítást hajtottunk végre rövid idő alatt. A dolgozó tömegeknek e mélyreható társadalmi átalakulásáért vívott küzdelmét a magyar kommunisták pártja kezdeményezte, szervezte és vezette. A demokratikus, majd szocialista célok elérésében történelmi szerepe volt a két munkáspárt: a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt együttműködésének, a baloldali szociáldemokratáknak, akik a reformista erők meg-megújuló támadása ellenére kitartottak a munkásegység gondolata mellett. A felszabadulás utáni forradalmi harcokban elévülhetetlen érdemeket szereztek 1944 és 1948 között az üzemekben, gyárakban, hivatalokban működő népi forradalmi szervek: az üzemi bizottságok. Létrehozásukban élenjártak azok a régi szervezett munkások, kommunisták és szociáldemokraták, akik a múltban is a legáldozatosabb harcosai voltak a munkásosztály ügyének; akik vállvetve küzdöttek a felszabadulás után az újjáépítésért, a munkásosztály gazdasági és politikai érdekeiért. Az üzemi bizottságoknak nagy szerepük volt abban, hogy a negyedszázadon át béklyóba kötött magyar munkásosztály — amely 1919-ben, ha csak pár hónapra is, megízlelte a szabadságot — ismét a történelem színpadára lépett, s élve a történelmi körülmények adta lehetőségekkel, saját kezébe vette sorsának irányítását. A pusztító háborút követő időben a munkások tíz- és tízezrei a legnehezebb körülmények között is elkövettek mindent, hogy az ország mielőbb talpra álljon, a néphatalom kialakuljon és hazánk felvirágozzék. Az új rend létrejötte nem ment simán. Bár a demokratikus és szocialista reformokért folytatott harc nem vezetett polgárháborúhoz,