Kovacsics József: A történeti statisztika forrásai (Budapest, 1957)

Ha Bálint: A dézsmajegyzékek mint a történeti statisztika forrásai

kisdézsmának pedig a kisebb termények, a takarmány és konyhakerti növények dézsmáját nevezik. Ezek a kukorica, a köles, bor, méh, dohány, borsó, lencse, len, kender, répa, hagyma, káposzta s cirok. Ha ehhez hozzávesszük, hogy például Tolnában a dióból, a szárazgyümölcsből is szedett a földesúr tizedet, akkor megállapíthatjuk: szinte nem volt a jobbágynak olyan termeivénye, amely után ki ne kellett volna szolgáltatni a legtöbb esetben mind a kilencedet, mind a tizedet.

4 Külön kell szólni a pásztorok dézsmájáról. A Szatmár megyei Avastól a královai havasokig (holyák), a máramarosi hegyi legelőktől a Garam melléki havasi szállásokig hatalmas félkaréjban ülték meg a hegyes tájakat az ún. vlach jogú pásztorok, vlachok, akiknek fő megélhetési forrását — a sík tájak földművelésével szemben — a pásztorkodás, főleg a havasi pásztorkodás alkotta. A hatalmas legelőkön juhnyájakat és gulyákat legeltettek, a makkos erdőben tízezerszámra tartották a disznókat. A vlachok nem adhattak a föld terményei után dézsmát, hiszen szántójuk egyáltalán nem volt, rendszerint irtványuk is kevés, hanem állatjaik után szolgáltatták azt. Míg a földművelő falvakban az igásállat, a tehén, a borjak mentesek a dézsmától, addig a pásztorfalvakban az állatok után szedték a dézsmát. Ebből azonban az egyház nem kapott részt, a földesurak szedtek a disznóból tizedet, a juhnyájakból huszadot vagy ötvenedet (helyi szokások szerint), a tehenek, ökrök, tinók és borjak után az ún. tretinát, melyet pénzben is kifizethetett a pásztor, vagy borjút adott tretina fejében. Minthogy az ily módon adózó nép vlach (pásztor) jogú (ruszin, lengyel és román) népelem volt, ezért dézsmálási rendszerét vlach módon (more vlachorum) történő adózásnak nevezték ; szemben az elsősorban magyarokból álló parasztsággal, mely magyar módon (more Hungarorum) adta meg a dézsmát. Ha ugyanabban a faluban földmívesek és pásztorok élnek, egymástól teljesen elkülönülnek és a falu két része külön, mindegyik a maga szokásai szerint szolgáltatja a dézsmát.

5 3. Ki volt köteles dézsmát adni? A dézsmát eredetileg a telkes jobbágyok szolgáltatták. Korán szokásba jött azonban a zsellérek és teljesen szegények megadóztatása is. Ulászló 1493. évi 52. cikkelyében a dézsmaköteles terményekkel és állatokkal nem rendelkező szegények részére, akiket keresztyéneknek (Christiani) hívnak, az ún. keresztyénpénz adót (pecunia Christianitatis) állapította meg dézsmaváltság fejében, családfőként 6—6 dénárt. A keresztyénpénz mennyisége a későbbiekben módosult, helyi szokások fejlődtek ki és 2—12 dénár közötti összeget szedtek fejenként. Az olyan személyek pedig, akik másnak részért aratnak, az így keresett rész után tartoznak a dézsmát megadni. Amennyiben nem kerestek annyit a részaratók, hogy természetben adhattak volna dézsmát, akkor sarlópénzt (pecunia falcis) szolgáltattak. Minthogy a dézsmakötelezettség alapja a paraszti művelésű föld, bárki is volt a termelő, ha a termelés ilyen földön történt, a termény után meg kellett adnia a tizedet. Mentes egyedül a nemesség földje, a nemesi művelésű föld. Ennek megfelelően — és ezt a dézsmás utasítások szigorúan előírták — ha a nemesek, az urasági alkalmazottak, ispánok vagy más ofTiciálisok, kerülők, sőt a „vitézlő rend", azaz a végvárak zsoldosai, hajdúi jobbágyi kötelezettségekkel tartozó földben termeltek, az után a tizedet be kellett szolgáltatniuk. Ugyanez a szabály az iparosokra és a kézművesekre is. Mindezek még akkor is kötelesek voltak megadni a tizedet, ha a földesúr nekik a maga kilencedjét valamilyen okból elengedte. A XVII. században jött szokásba, hogy ha a nemes szolgájának, bére fejében, néhány véka gabonát vetett, a szolga ún. ostorpénzt volt köteles váltságdíjul adni, de ha több volt a vetés, akkor már termé6* 83