Kovacsics József: A történeti statisztika forrásai (Budapest, 1957)
Kovacsics József: Bevezetés a történeti statisztika forrásainak tanulmányozásába
a XV—XVII. századi házösszeírások segítségével — miután feltehetőleg a házak száma és a családok száma között 20%-nál több eltérés nem lehetett, megközelítőleg meghatározhatjuk az összeírt népesség számát. Ehhez a korabeli nemes és úrbéri összeírásokat felhasználva eljutunk a teljes népesség megállapításához.) A becslésnél azonban a lehető legnagyobb körültekintéssel kell eljárni. A becslési művelet feltételezi, hogy a megfigyelendő részek és az egész közötti összefüggést már előre ismerjük. A becslés lényege abban a feltevésben van, hogy hasonló körülmények között a jelenségek rendszerint azonos alakulást mutatnak. A becslésnél is első feladat az összeírt jelenség fogalmának pontos meghatározása. Mit értettek kapun, sessión, kéményen stb. A különböző korok azonos célra készült összeírásai között is lényeges fogalmi eltérések lehetnek. Emiatt az egyes adóösszeírások már elvileg összehasonlíthatatlanok. Az összeírás fogalmi elhatárolása után következik az összeírás hibaszázalékának a megállapítása. Meg kell állapítani az összeírásból kimaradt összeírási egységeket, megfigyelési egységeket. (Amíg a kincstár végezte az adóösszeírásokat, az összeírások általában a ténylegesnél kevesebbnek tüntették fel a jobbágyporták számát. A földesúrnak is érdeke volt, hogy a jobbágyait ne terhelje olyan adóteher, ami őket a földesúr részére történő szolgáltatásban akadályozná.) Mai nyelven: a letagadási százalékot keressük, ennek megállapítása után módunk van már a tömegészlelést a történeti statisztikai anyagból végrehajtani. Pl. ahhoz, hogy az egyes jobbágyösszeírások alapján a jobbágynépesség teljes számát megállapíthassuk, tudnunk kell, hogy az egyes összeírt adótárgyaknak országrészenkint milyen népesség felelt meg. Pl. 1609-ben kapu alatt négy jobbágyot kell érteni vagy 12 zsellért (lásd az 1609-es törvény rendelkezéseit). Tudni kell, hogy milyen számú jobbágynépesség maradhatott ki az összeírásból. Pl. a 3—6 forint keresettel sem rendelkező jobbágyokat az egyes megyék következetesen nem írták össze. Hasonlóképpen az új házakban lakó jobbágyok is kimaradtak az összeírásból. Az összeírásból kimaradt népesség (nemesek, papok, tanítók stb.) számának megállapítására segítségül kell hívni a korok fennmaradt más összeírásait. E tekintetben különösképpen az urbáriumok és az egyházi összeírások jönnek számításba. Ezt a munkát megyénként, ha lehetőség kínálkozik még kisebb egységenként, kell elvégezni. így kell megállapítani, hogy milyen népesség maradt ki az összeírásból. Különösen nagy gonddal kell eljárni, ha az adójegyzékek alapján a megye népességét akarjuk megállapítani. Szabó István egy-egy portára mégegyszer annyi háztartást és háztartásonként 5 főt számol, Fodor Ferenc egy portára 2,5 családot számít és családonként 6 főt számol. Acsády Ignác egy portára 4 családot becsült, családonként 5—5 lelket, azaz összesen 20 lakost. Ehhez a számhoz adták hozzá a zsellérség számát. Az urbáriumok és az adójegyzékek azonos évből származó adatainak összehasonlítása általában azt mutatja, hogy a dicajegyzékekben szereplő jobbágyság felét vagy még ennél is kisebb hányadát teszi ki a földesúri birtokokon levő tényleges népességnek. Ahhoz tehát, hogy az adózó jobbágyság teljes számát megállapítsuk, kb. 50%kal emelendő az adózó jobbágyság száma. A nem megfelelően megalapozott becslésre példaképpen Acsády Ignác sokszor idézett munkájára, az 1715—20-as összeírás feldolgozására utalunk. Acsády az összeírás alapján Magyarország népességét 1720-ban 1 776 000-ban, Erdélyét 806 000ben, a két területét együtt 2,5 millióban állapítja meg. Acsády Ignác mielőtt hozzáfogott a teljes népesség kiszámításához, nem győződött meg arról, hogy a XVIII. század első évtizedeire csakugyan nem áll-e rendelkezésre más forrásmunka, mint az 1715—20-as összeírás. A forráskutatás beigazolta,
