Kovacsics József: A történeti statisztika forrásai (Budapest, 1957)
Dávid Zoltán: Az 1715—20. évi összeírás
minderre az összeíróknak aligha volt lehetőségük. Pedig ha ezt a kérdést jobban megvizsgáljuk, az összeírások fogyatékosságának egyik legfontosabb tényezőjére derül fény. Borsod megye összeíró! (mosoniak) pontosan jegyzik, mikor kezdték egy-egy járás összeírását. Feljegyzéseikből kiderül, hogy 1715-ben aszendrői járás 34 községét július 16. és 24. között 9 nap alatt, a szentpéteri járás 48 községét július 25. és augusztus 9. között 16 nap alatt, az ónodi járás 32 községét augusztus 10. és 21. között 12 nap alatt írták össze, míg az utolsó, miskolci járás összeírásának időtartamát nem lehetett pontosan megállapítani. Egy pillantás Borsod megye térképére meggyőz bennünket arról, hogy egy-egy nap magához az összeírt 3—4 község bejárásához, magára az utazásra is kevés volt, nem pedig a községek lakóinak egyenkénti végigkérdezésére és megesketésére! Még rosszabb a helyzet Zala megyében, ahol 1720-ban július 7-én kezdik s augusztus 31-én fejezik be az összeírást s ez alatt az 56 nap alatt 454 — túlnyomórészben ugyan egymáshoz közelfekvő, kis lélekszámú — községgel végeztek, ami azt jelenti, hogy naponta átlag több mint 8 községbe kellett volna ellátogatniuk s az adatfelvételt elkészíteniök. Ha most még levonjuk a vasár- és ünnepnapokat, gondolunk az esőzések esetén járhatatlan utakra s a munkát hátráltató sok egyéb tényező lehetőségeire, kiderül, hogy ez az idő roppant kevés volt. A lakosság egyenként való meghallgatásáról, a község és határ bejárásáról, a földek kiterjedésének és minőségének megállapításáról ennyi idő alatt szó sem lehetett! Pedig még tekintetbe kell vennünk a területi beosztás aránytalanságait (Hont megye küldötteinek 1715-ben Közép-Szolnok, Kraszna, Máramaros megyéket és Kővár vidékét kellett összeírniok, ugyanakkor a zalaiaknak csak a kis Árva megyét), a szükséges földrajzi ismeretek gyakori hiányát és a sokszor zavarólag ható nyelvi nehézségeket is a munkát megnehezítő külső tényezők között. Nyilvánvaló, hogy az összeírok csak a bírók eskü alatt megtett vallomásaira szorítkozhattak, amire egyébként az adóösszeírások elkészítésével kapcsolatban már századokkal előbb is számos példa akad. E vallomások megbízhatóságáról még lesz szó, most az összeírások elkészítésével kapcsolatban csupán azt kell még egyszer hangsúlyoznunk, hogy azok rendkívül rövid idő alatt, Acsády előadásával ellentétben nyilvánvalóan nem a lakosság egyenkénti megkérdezése, hanem a községek bíráinak eskü alatt tett bevallásai alapján készültek. A kitűzött határidőre a munka országszerte befejeződött s az összeírások letisztázott, hitelesített példányait még 1715 őszén Pozsonyban a megyék küldöttei valamennyien át is adták. Az összeírás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A megyék és városok tömegesen előadott panaszaikban szerfelett sokallták — a porták számának megállapítására a nádor vezetése alatt Pozsonyban összeülő bizottság s a bécsi udvari körök roppantul kevesellték az összeírt adózó népességet. Egyik oldalról túlzott szigorúsággal, a másikról túlzott enyheséggel vádolták az összeírókat, de megegyeztek abban, hogy az összeírás az eddig érvényben levő portaszámok kiigazítására, rectificatio-jára nem alkalmas. A hibák kiigazítására nem volt más mód, mint az 1715. évi összeírás adatainak szigorú felülvizsgálásával készítendő új összeírás elrendelése. Ennek terve már 1718ban felmerül, megvalósulása azonban 1720-ra tolódik. Az összeírást a magyar kancellária új tervezete alapján elrendelő, 1720. április 26-án kelt királyi leirat hosszú előkészítés után születik meg s főleg két olyan pontra vonatkozóan tartalmaz újabb felvilágosításokat, melyek 1715-ben a legtöbb félreértésre adtak okot: egyik az összeírandó adózók körének meghatározása, másik a mezőgazdasági művelés alatt álló földterület kiterjedésének megállapítása.
