Kovacsics József: A történeti statisztika forrásai (Budapest, 1957)
Maksay Ferenc: Urbáriumok
Az úrbéri birtokállomány meghatározása után annak rögzítése volt a legfontosabb, milyen jövedelmeket várhat az úr földjétől és népeitől. Köztük első helyen a pén%- és terménys%plgáltatások állnak. Meghatározták és felsorolták, az év melyik szakában mennyi „földbért" (censust) kellett íizetniök a jobbágy-családfőknek, mennyit a zselléreknek vagy a községnek együttesen. Milyen és mekkora soron kívüli pénzfizetési kötelezettség terhelte a népet, rendszerint régi, elavult terményadók vagy robotfajták megváltásaként (ártánypénz, asztalpénz, sarlópénz stb.)? Melyek voltak a fő termény- és állatszolgáltatások (gabonakilenced vagy ún. akógabona, borkilenced vagy hegyvám, mindezek külön a falun kívül lakó parasztok számára, bárány-, disznó-, méhkilenced, ill. tized) és melyek a — gyakran ajándéknak nevezett — kisebbek (tehén, baromfi, tojás, vaj, sajt, faggyú, kalács, méz, viasz, széna, káposzta, hüvelyesek és különböző vetemények, len- és kendermag, olaj, sáfrány, paprika és más fűszerek, szelíd és vadgyümölcs, aszalt alma és szilva, len, kender — némelyikük már félig feldolgozott termék). Rendszerint külön szabályozták a halászat hozadéka után a földesúrnak járó halmennyiséget és halfajtákat, a madárfogásból, esetleg vadászatból őt illető részt (hegyi pásztornépek adója, soltészok nyest-, rókabőr-, sólyombeadása). Az úr elvárta, hogy a paraszti háziipar, esetleg kisipar termékeiből is részesítsék a megfelelő hányad erejéig. Az ilyet hol az egyes mesteremberek, hol minden családfő, hol a község együttesen adta be. (Deszka, tál, fazék, tányér, fonál, vászon, kötél, pokróc, nyereg, rosta, puska, sör). Előfordult, hogy a földesúr olyan árut követelt meg a paraszttól, amit az nem maga állított elő, hanem drága pénzen kellett beszereznie (pl. sót). A paraszt megadóztatásának sajátos módszere volt, amikor az úr saját áruit erőszakolta megvétel céljából — a szokottnál magasabb áron — a parasztra (halat, sajtot, bort stb.). Ezeknek a követeléseknek ugyancsak nyoma maradt urbáriumainkban. A pénz- vagy terményszolgáltatást helyenként rendkívüli alkalmakra írták elő és sorolták fel a többiekkel együtt: az úr családi ünnepeire (esküvő, keresztelő, temetés), országgyűlés vagy megye-,székgyűlés tartására, a paraszt eltávozása esetére. A földesúrnak vagy tisztjeinek élelmezése terhelte a jobbágyot, ha azok a faluba látogattak, máskor a közeli várőrség eltartása nehezedett rá. Az urbáriumok a fentieken kívül gyakran feltüntették, mi folyt be ténylegesen a járandóságokból, esetleg a kivetetteket nem is írták be, csak a befolytakat, pl. azt, hogy a bíró milyen címen milyen összegeket adott be. Máskor a hátralékot foglalták jegyzékbe. Hódoltsági területen, a török uralom ideje alatt és még jó ideig utána a magyar földesúr is számbavette a töröknek fizetett jobbágyadókat, hiszen a paraszt teherbíróképességét ez nagymértékben meghatározta. Az írásba foglalt földesúri jövedelmeknek volt egy olyan csoportja is, melyet az úr, az eddig felsoroltaktól eltérően, mintegy ellenszolgáltatásként, bizonyos jogok átengedése fejében szedett. 27 Az egyébként tilalmas erdőben megengedett tüzelő- vagy épületfavágás, a makkoltatás, erdőirtások létesítése, a földesúr vizén való halászat, legelőjén, erdejében állatok tartása mind annyit jelentett a paraszt számára, hogy ezeknek az „engedélyeknek" fejében pénze vagy terményei egy részéről le kell mondania. Pénz vagy termény („bér") járt a puszták (gazdátlanul maradt nagyobb határrészek, esetleg egész elpusztult faluk) és pusztatelkek használatáért, a faluban megszabott úrbéri telek- és telektartozék-nagyságon felüli földek („Überland") birtoklásáért, azután a mészárszék, malom (gabonaőrlő-, kalló-, fűrész-, lőpormalom), kocsma, sör- és pálinkafőző, hámor, huta tartásáért, erdei mészvagy szénégetésért. Meghatározott összegeket szedtek az átkelőhelyeken (és a földesúr tetszése szerint gyakran másutt is) vám- és révpénzként, valamint vásártartás
