Jánossy Dénes: A Kossuth-emigráció Angliában és Amerikában 1851-1852, I. kötet (Budapest, 1940)

Okirattár

többé büntetlenül. Az oly ember élete csak olyan volna, mint a siralomházba kitett rabé. Hát még a lelkiismeret örökös kínjai! A szívnek ezen hóhérja, mely előtt egen, földön, pokolban nincsen menekvés. És mit adhatnak a despoták tartósat? Ők, kiknek napjaik s uralkodásaik napja az Isten ítélő könyvében megszámláltattak s kiknek bukásával bukik minden, aki reájok épített. Pedig ők bukni fognak, ha ma nem, holnap, ha holnap nem, holnapután, de bukniok kell, az Isten sem menti meg őket. S ha bukásuk még elhúzódnék is, mit adhatnának ideiglenes élvezetül? Gímet, rangot, cafrangos csillámokat? Ez mai világban már gúny, szégyen, nevetség tárgya, ezt ma már az utcai gyermek is sárral dobálja. Vagy pénzt? Azt nem adnak. Magoknak sincs. Kinek adtak? Hogyan jutalmazták meg Görgeyt vagy bármely más árulót? Hogyan saját hű hóhérjaikat? És hol van a földön egy pont, hol egy nemzetnek elárulója vérdíját élvezhetné anélkül, hogy a közvélemény ürmöt ne keverjen poharába? Ellenben mi az, amit a megszabadított haza adhat? Minden, mit e szóval „jutalom" kifejezni képes az emberi nyelv. Kincset, fényt, dicsőséget — mindent! S amellett azt, hogy minden jutalomhoz, melyet egy megszabadított nemzet nyújt a nemes önérzet, a kebel megelégedése, a népek áldása s a világ tisztelete csatlakozik, mely még utódjaiban is dicsőséggel sugározza körül annak emlékét, kit hűségéért s nemes tetteiért a hon jutalmazott meg. Vonja meg kedves ezredes úr a paralellát ott, ahol kell és tegye hozzá, hogy én napszámomat addig megfutottnak nem tekintendem, míg eszköze nem levek, hogy a haza megjutalmazza hű bajnokait. Ha pedig engem a diadal napja előtt valami emberi találna, az leszen végrendeletem, melyet áldásommal nemzetemnek hagyok, hogy jóltevői iránt háládatos legyen. - * Én és nőm a megilletődés könnyeivel olvastuk ezredes úr nemes indulatú sorait, gyermekeinkről, családunkról. Legyen áldott ön ez érzelmekért, de engedje nemcsak hálás barátságJánossy: Kossuth-emigráció. I. 33