Reisz T. Csaba: Magyarország általános térképének elkészítése a 19. század első évtizedében - Lipszky János és segítői térképészeti vállalkozásának ismertetése (Budapest, 2002)
6. LIPSZKY JÁNOS TÉRKÉPÉSZETI VÁLLALKOZÁSÁNAK JELLEMZÉSE - Mappa Generalis Regni Hungariae (1804—1808)
kifejezte csodálatát „azon rendkívüli szorgalom és művészet felett, amelyet erre a miniaturafestményre fordítottak, azonban kétli annak gyakorlati hasznosságát mindazok számára, akik ezt a térképet csupasz szemmel, mint geográfusok tanulmányozzák ... vagy mint utazók vagy katonák stb. használni akarnak. Hogyan is várhatná el az ember, hogy ilyen ... méretarány mellett nemcsak a terület összes magaslatát és mélységét, minden erdőt, a legkisebb patakokat, országutakat stb. pontosan és teljesen megadják, hanem a magányosan álló házakat, majorokat, vadászházakat, fogadókat, malmokat stb. teljesen feltüntessék anélkül, hogy az a kereső szemnek fájdalmat ne okozna. Ebből fakad a hegyek egyáltalán nem helyeselhető ábrázolása, amelyek hegygerince félig madártávlatból, félig perspektivikusan látszik”. A recenzens szerint ez az eljárás inkább festményhez, semmint igazi térképhez illik, és még nehezebb is, és különben „az egész ábrázolás gyerekjáték volna a rajzoló ecsetjének vagy tollának, és azt követően a rézmetsző tűjének, ... a térkép helyett egy festményt kapunk, amit nem is kerestünk”. A német terület térképező módszereit képviselő gothai recenzens úgy találta, hogy ez a „festői és igen túlzsúfolt” hegyábrázolási stílus kedvelt Bécsben, mert már több ilyen lapot látott. Szerinte célszerűbb lett volna ennél a méretaránynál a körvonalrajzolás szabályait alkalmazni, és nem egy festményt készíteni. „Vagy a méretarányt kellett volna nagyobbra választani, vagy a tárgyak számát kellett volna abból elhagyni” — zárult a kritika. Kétségtelenül a hegyábrázolás az egyik kritikus eleme a Lipszky-térképeknek. Ez azonban általános problémája a korszak térképészetének, és míg számos egyéb elméleti alapelvet már sikerült tisztázni, addig a 18. században éppen a hegyábrázolás megfelelő módszerének kidolgozása a fő feladat. A nehézség abból adódott, hogy egyrészt a lejtőviszonyokat igyekeztek helyesen bemutatni (oldal- vagy felsőmegvilágítással, árnyékolással), másrészt pedig a magassági viszonyokat is fel akarták tüntetni, ezt csíkozási eljárással valósították meg. Ez a szándék tulajdonképpen megoldhatatlan volt, mert két ellentmondó elv egyesítéséről lett volna szó, de ezt sokáig nem ismerték fel, és kompromisszumos megoldást kerestek. Többféle megoldás született, majd 1799-ben megjelent Johann Georg Lehmann könyve a ferde felületek, vagyis a hegyek domborzati viszonyainak jelöléséről. Munkájában megreformálta a csíkozásos hegyábrázolási módszert, bár első könyvében az még nem végleges és kiérlelt formájában jelent meg.757 Mivel Lipszky a Lehmann-féle módszer publikálásakor már nagyban dolgozott munkáján, ezért nem annak eljárása, hanem a korábbi gyakorlat alapján készítette el a térkép hegyábrázolását. Az eljárás miatt a hegyek magassága nem érzékelhető, csak a hegygerincek vonulatai és esedeges összekapcsolódásuk látható. A hegyárnyékolás mellett még régebbi módszert is alkalmazott a kiemelkedések, magaslatok 57 A térképészet elvi alapjairól készített összefoglalójában a domborzatábrázolási eljárások fejlődését is részletesen említi PÁPAY 1995, különösen 84—90. 222
