Ress Imre: A Monarchia levéltári öröksége. A badeni egyezmény létrejötte (1918–1926) (Budapest, 2008)
A magyar békeszerződés levéltári rendelkezéseinek előkészítése
forrásokban: „Kossuth-Archiv”) és az 1849-1860 között fönnállott „K. K Generalgouvernement für Ungarn” regisztratúráját követelheti teljes egészében. Más magyar vonatkozású iratsorozatokat csak a proveniencia elvének sérelmére, gyakorlatilag a területi elv alkalmazásával lehetne Magyarország számára kiszolgáltatni, amit viszont mint levéltáros szakember egyébként nem helyeselt, s az országnak a békeszerződés után várható területi veszteségei miatt célravezetőnek sem tartott. Károlyi Árpád kifejtette, hogy nem idegen tőle a bécsi közös levéltárak egészének az utódállamok közös tulajdonává nyilvánítása és a közös kezelés gondolata.44 1919 elején a bécsi közös levéltárak organikusan keletkezett egységének megőrzését elsősorban az ott alkalmazott különböző nemzetiségű tekintélyes levéltárosok képviselték, akik a partikuláris nemzeti érdekek érvényesítésével szemben egyértelműen a levéltári törzsanyag intemacionalizálása mellett foglaltak állást. Erről készített emlékiratot a cseh kormánynak többek között Václav Kratochvil, aki Károlyi Árpáddal együtt több mint negyedszázada levéltárnokoskodott a Házi, Udvari és Állami Levéltárban. Bizonyára vele értett egyet a Közös Pénzügyi Levéltárban foglalkoztatott horvát Josip Ivanic is.45 A bécsi Hadi Levéltár igazgatója Maximilian Hoen altábornagy pedig 1919 februárjában egyenesen a felbomló Monarchia utódállamainak képviselőiből álló Felszámoló Bizottsághoz fordult emlékiratával a levéltár egységének megtartása és az érdekelt államok közös tulajdonává nyilvánítása végett.46 Érdemes megjegyezni, hogy ekkoriban Hoen kezdeményezését a bécsi Hadi Levéltár internacionalizálására a cseh hadügyminisztérium képviselői is támogatták.47 A Bécsbe kirendelt magyar katonai felszámoló bizottság viszont változatlanul a hadtörténeti iratanyag teljes felosztása mellett érvelt, s szinte nemzetárulásnak minősítette az arról való lemondást. Elismerte ugyan, hogy „... a jól szervezett és kitűnően vezetett Hadilevéltár felosztása levéltártudományi szempontból mélyen sajnálható ...“, de hozzáfűzte „minden nemzeti állam soha jóvátehe- tő vétket követne el saját nemzete, a hazai irodalom és művészet ellen, ha jogos tulajdonáról most lemondana“.48 Az intemacionalizálás levéltártudományi szempontból kétségkívül megalapozottnak számított, de a széthulló Monarchia iránti nosztalgiától sem volt mentes. Hamarosan kiderült róla, hogy a nemzeti dezintegrálódás időszakában egy ilyen nemzetek fölötti, a volt Monarchia továbbélését jelképező intézmény létrehozására irányuló törekvés nem lehetett posszibilis program. Mindezt az elkövetkező hónapok eseményei igazolták. Ez az elutasító szemlélet a magyar politikai elit felfogásától sem állt távol, s egy közös levéltári intézménytől való viszolygás jelei mutatkoztak a magyar kormánykörökben is. A hivatalos magyar külpolitika ezért továbbra is a közös levéltárak teljes felosztása irányában működött.49 Nem volt foganatja ugyanis Károlyi Árpád és Csánki Dezső azon javaslatának, amely a magyar diplomácia fellépését sürgette annak érdekében, hogy a bécsi közös levéltárak sorsát, ill. anyaguk felosztásának módozatait a levéltári szakértők megindítandó közös tárgyalásainak eredményétől tegyék függővé.50 A magyar diplomáciának a közös levéltárak kérdéséhez való hozzáállását persze nem lehet elszigetelten szemlélni, hiszen azt az új nemzeti államok területi igényei44 Vö. 26. sz. irat 45 Vö. 23. sz. irat 46 EGGER 1998. 68., EGGER 2001 28-29. 47 § AMBERGER 1988. 371. 48 Idézi BONHARDT 2003. 166. 49 Vö. 29. sz. irat 50 Vö. 26. sz. irat XXXII