Ress Imre: A Monarchia levéltári öröksége. A badeni egyezmény létrejötte (1918–1926) (Budapest, 2008)
II. A magyar jogok érvényesítésének kísérlete a magyar békeszerződés után - 4. Római konferencia
előtt, mert aligha lehet mereven elzárkózni az elől, hogy az egyes utódállamok szakértői ne tanulmányozhassák az irattári és levéltári anyagot abból a célból, hogy megállapíthassák, vajon egyáltalában mit követeljenek. A 2. cikk 3. bekezdésének indítványunkra bevett szövege is megfelelő oly korlátozás, amelyet a csehszlovák állam képviselője egyelőre nem fogadott el, hanem erre nézve fenntartotta magának a jogot, hogy az aláíráskor nyilatkozhassék. A 3. cikk 2. pontjának a visszaszolgáltatásra vonatkozó kifejezéséhez azt a módosítást indítványoztuk, hogy a visszaszolgáltatásnak csak akkor legyen helye, ha a visz- szaszolgáltatási kötelezettséget nem vitatja az az állam, amely az iratoknak birtokában van. A Csehszlovák Köztársaság nevében Kybal rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, aki ezt az egyezményt személyesen tárgyalta, kijelentette, hogy kormánya semmiféle vitát nem enged meg az iratok kiszolgáltatására vonatkozólag. Ezt a kijelentést az összes többi utódállamok képviselői látható megdöbbenéssel fogadták és egyikük sem csatlakozott hozzá. A magyar delegáció erre kérdést intézett a csehszlovák követhez, hogy kijelentésének értelmét magyarázza meg, mert hiszen ha annak az az értelme, hogy mindazokat az iratokat, amelyeket tőlünk a csehszlovák kormány kiszolgáltatni kér, haladéktalanul minden további vita nélkül ki kell adnunk, akkor teljesen felesleges az egyezmény és különösen az a rész, mely a választott bíró elé utalja a vitás kérdéseket. Ebben az esetben továbbá teljesen ki volnánk szolgáltatva annak az államnak, amely időrendben először kéri valamely irattári anyagnak a kiszolgáltatását és semmiféle védekezésünk sem maradna ama másik utódállammal szemben, amely erre az anyagra esetleg szintén igényt támasztana. A csehszlovák követ kijelentésének további magyarázatába nem bocsátkozott és a többi utódállamok által elfogadott kifejezésre vonatkozólag is fenntartotta magának azt a jogot, hogy az aláíráskor nyilatkozhassék. A vitás kérdések elintézésére vonatkozó szabályokat a 3. cikk 4. pontja tartalmazza. Amikor a magyar delegáció reámutatott mindazokra az eltérésekre, amelyek a Békeszerződés szavai és az egyezménytervezet szövege között mutatkoznak, különösen a csehszlovák delegációnak elutasító magatartása folytán ismét kérdésessé vált a tárgyalás folytatásának lehetősége és csakis az elnök messzemenő előzékenységének sikerült a csehszlovák delegátust rávenni arra, hogy a tárgyalásokat folytassa. Az elnök ugyanis újból felvetette a kérdést, hajlandók-e az egyes delegációk a további tárgyalásokra, mert ellenkező esetben az egyezmény és ezzel az egész konferencia is meghiúsulna. Az osztrák delegáció az első római konferencia által elfogadott egyezmény szövegével szemben elért lényeges módosítások hatása alatt a tárgyalások egy bizonyos szakában kijelentette, hogy az egyezményhez való előzetes hozzájárulását abban a feltevésben adta meg, hogy az egyezményt úgy amint van, Magyarország is el fogja fogadni, de tekintettel a magyar delegáció magatartására, az egyezményt már most ő sem fogadhatja el és kénytelen kormányától újabb utasítást kérni. Minthogy végeredményben az egyes delegációk mégis hajlandók voltak a tárgyalást folytatni, a tárgyalás folytatása során az 5. cikk B) pontjának a) részében a következő kifejezést - et ä conclure - közös megegyezéssel elhagytuk és jegyzőkönyvbe foglaltuk azt, hogy a tárgyalások a megkötés céljával történnek (dans le but de conclure). 246
