Ress Imre: A Monarchia levéltári öröksége. A badeni egyezmény létrejötte (1918–1926) (Budapest, 2008)
A badeni levéltári egyezmény létrejötte - A levéltári jogvita történelmi gyökerei – A nemzeti levéltárak és a Monarchia levéltári öröksége
delegált követként szolgálta a magyar kormányt. A kutatói kérelmek restriktiv elbírálása továbbra is érvényesült, s így a 19. század folyamán a nemzeti történetírás forrásigénye és a bécsi udvari levéltárak dinasztikus presztízsvédő törekvése ellentéteként írható le a kelet-közép-európai nemzeti historiográfia művelőinek viszonya a bécsi levéltárakhoz.4 A Habsburg Monarchiát alkotó egyes országokban és királyságokban, így Csehországban Prágában, Horvátországban Zágrábban vagy Magyarországon Budán, működtek ugyan országos levéltárak, de ezek többnyire csupán olyan rendi intézmények voltak, amelyek illetékessége legfeljebb a rendi parlamenti képviselet és a rendi igazgatás írásos emlékeire terjedt ki. Ezekből a rendi levéltárakból alakultak ki azok a nemzeti levéltári intézmények, amelyek 1918 után kísérletet tettek arra, hogy a Monarchia levéltári örökségéből kihasítsák a függetlenné vált nemzetekre és az új nemzetállamok területére vonatkozó levéltári történeti forrásanyag egészét. E rendkívül összetett probléma megértéséhez röviden szükséges áttekinteni a térség egyetlen nemzeti levéltárának, a Magyar Országos Levéltár állományának kialakulását a 19. század utolsó harmadában. Ebben a folyamatban ugyanis számos olyan vagy hasonló probléma jelentkezik, amely az 1918 utáni állami levéltári újrarendezés során tömegesen kerül felszínre. Közismert, hogy a Magyar Tudományos Akadémia volt a magyar nemzeti levéltár létrehozásának motorja, amely 1874-ben az Archívum Regni újjászervezésével valósult meg. Az akadémiai határozatok és memorandumok a fejlett európai államok mintájára egy olyan központi levéltári intézmény létrehozását sürgették, amely magában foglalja a Magyarország történetére vonatkozó teljes levéltári forrásanyagot, „s azoknak gyakorlati és tudományos hasznosítását korunknak szelleme és szellemnek megfelelő és a haza szükségleteihez képest közvetítse”.5 E tudományos perspektíva értelmét a korabeli nemzetpolitikai céloknak a történeti kutatás eredményeivel való alátámasztása adta, amely egyébként általános alapelve volt a 19. századi kelet-közép-európai nemzeti történetírásnak.6 Ebben az összefüggésben a magyar nemzeti levéltárnak az is volt a funkciója, hogy iratanyaga összetételével juttassa kifejezésre a magyar korona területei 1867- ben megvalósult államjogi egységének helyreállítását és Magyarországnak a dualista monarchiában való állami egyenrangúságát. Ez azonban nem bizonyult könnyű feladatnak, hiszen azok a hivatali levéltárak, amelyeket a nemzeti levéltárban egyesíteni kellett, földrajzilag rendkívül szétszórtan, Bécstől kezdve Pest-Budán át egészen Nagyszebenig voltak találhatók. E hivatali levéltárak elhelyezése, személyi ellátottsága többnyire rendkívül mostoha volt, így a tudományos kutatás érdeke is megkívánta a Bécsben tárolt magyar és erdélyi udvari kancellária iratainak, továbbá a négy különböző erdélyi városban elhelyezett erdélyi kormányhatósági, pénzügyi és bírósági levéltáraknak az ország egyetlen szakmai intézményében, a budapesti nemzeti levéltárban való összpontosítását.7 Ez a magyar levéltári restitúció a kortárs szakmai körökben még külföldön is élénk visszhangot és ellenkezést váltott ki. A 19. századi magyar levéltárpolitika neves német kritikusa, a müncheni bajor állami levéltár igazgatója és az Archivalische Zeitschrift alapítója, Franz von Löher azon észrevételének kétségkívül van jogosultsága, hogy az erdélyi levéltárakat talán előnyösebb lett volna az akkori új egyetemi városban, Kolozsvárott egy 4 BITTNER 1935. 181. 5 WENZEL 1867. 133. 6 NIEDERHAUSER 1995. 7-26, 124-138, 299-320. 7 JAKAB 1877. 173-175. és 188-189. XXII
