Lakos János: A Magyar Országos Levéltár története (Budapest, 2006)
V. A kultuszminisztériumi felügyelet és a közgyűjteményi integráció korszaka (1922-1949)
ülésén elmondott beszédében nagy teret szentelt a törvény utólagos megindokolásának. Az egyik fő kritikára, hogy tudniillik felesleges volt különálló intézményeket közös szervezetbe összevonni, s hogy az összevonással csorbult az egyes intézmények önállósága, a következőket válaszolta: rokon intézmények kerültek közös szervezetbe, s a Tanács hatáskörét az addigi miniszteri hatáskörből szakította ki, ezért nem sérült az intézményi önállóság.1 Ez a válasz nem volt teljesen korrekt: a hatáskör fentebbi felsorolásából ugyanis kiviláglik, hogy jobbára csak a Tanács szűrőjén keresztül kerülhettek a miniszter elé olyan ügyek, amelyeket korábban az intézmény közvetlenül terjeszthetett fel. Az utókor egyik markáns véleményét is idézzük: a Gyűjteményegyetem létrehozása járt ugyan bizonyos személyi előnyökkel, „lényegében azonban nem vált javára sem a múzeum-, sem a könyvtár-, sem a levéltárügynek" — írta Ember Győző 1956-ban.2 Klebelsberg az említett beszédben intézményünkről külön is szólt: „az Országos Levéltárnak nem elsősorban az a hivatása, hogy nemesi családfákat, kamarási próbákat és hiteles másolatokat készítsen, hanem az, hogy ott igazi tudományos munka folyjon. [...] A levéltárra ráoktrojált e rendszer mellett magánosok apró-cseprő ügyei el lesznek ugyan intézve, de elintézetlen marad a magyar nemzetnek az a nagy ügye, hogy megismerhesse a XVIII. és XIX. századi históriáját. [...] Ami e téren megjelent, annak jó része inkább publicisztika vagy történelem-filozófia-féle, melyet az aktaszerű anyag beható ismerete nélkül írtak. A haladó kor új igényekkel lépett fel a történetírással szemben, és előtérbe léptek a társadalom-, gazdaság- és közoktatás-történelmi kutatások. [...] Az Országos Levéltár éppen e részben rendkívül becses anyagát elsősorban magának az intézet személyzetének kell levéltárilag átdolgoznia, hogy a kutatókat és a történelmi szemináriumokat figyelmeztethesse azokra a kérdésekre, melyekre nézve érdemleges, bőséges és összefüggő a forrásanyag".3 Az Országos Levéltár valódi tudományos intézménnyé alakításához rendelkezésére kellett bocsátani az új épületet, és célszerű személyi fejlesztésre volt szükség. Az új épületben az 1922-ben és 1923 elején elvégzett munkák és a részleges kiköltözések lehetővé tették, hogy a levéltár 1923 közepén legalább az épület egy részébe átköltözhessen. Nem járt azonban sikerrel Csánki és maga Klebelsberg kísérlete a Hadtörténelmi ' Glatz, Tudomány, 136-140. 2 Ember, A kétszázéves, 19. ’ Glatz, Tudomány, 143-144. 197