Lakos János: A Magyar Országos Levéltár története (Budapest, 2006)

I. Az Országos Levéltár történeti gyökerei a középkorban

azok a jogbiztosító iratok, amelyek a városi levéltárak alapját képezték. Később a városi polgárok jogügyleteiket egyre inkább nem a hiteleshelyeknél, hanem a városi tanácsnál intézték. Az így keletkező iratokat a város ugyanúgy megőrizte, mint a fizetési kötelezettségeiről, vagy a bevételeiről szóló bizonylatokat. Már a XIV. században megnőtt az úgynevezett városkönyv jelentősége. Ebbe vezették be — többek között — a tanács előtt kötött jogügyleteket, a tanúvallomásokat, a kiadott árszabásokat. Az önkormányzat és a tanács közhatósági jellegének fejlődésével a városkönyv a tanács ülésjegyzőkönyve lett, a különböző ügytípusok számára pedig külön könyveket nyitottak. A város ily módon keletkező iratanyaga fontos jogbiztosítékot jelentett magának a városnak, de polgárai számára is. Megőrzéséhez tehát közérdek fűződött, és ennek eredményeként a XIV. századtól kezdve valamennyi szabad királyi városunkban létrejöhetett a levéltár.32

Az eddig tárgyalt típusoktól eltérően alakult a nemesi vármegye levéltárügye. A megyék oklevéladó tevékenysége a XIII-XIV. század fordulójától kezdve tetten érhető, de jó ideig fejletlen maradt. Csak a XIV. század közepétől, amikor több megye már állandó jelleggel tartott jegyzőt (notarius), vált rendszeressé a megyei írásbeliség, és ezzel együtt kezdtek az irományok megőrzésére is gondot fordítani. Ekkoriban egyre több helyen lehetett már valamilyen megyei leveles láda vagy irattartó zsák (capsa), amelyet eleinte a főispán, majd az alispán őrzött. Az állandó székhely és hivatal hiánya azonban korszakunk végéig megakadályozta a középkori értelemben vett levéltár kialakulását.33

Főbb vonalakban áttekintve a középkori Magyarország levéltári viszonyait (nem szóltunk pl. az országbíró, a támokszék, az erdélyi vajda vagy a bánok iratairól, pedig voltak, és megőrzésükre is törekedtek), utalni kell még néhány körülményre, jellegzetességre. Kezdjük a „levéltár" elnevezéssel, amelyet a fentiekben használtunk, ám tudjuk, hogy ezt a szót a középkorban nem ismerték, így az őrzött iratok és az iratőrző helyek megjelölésére sem alkalmazhatták. Egyszer-egyszer találkozhatunk ugyan a „levéltár" latin megfelelőjével, az „archivum"-mal (fentebb már említettük, hogy egy 1240-es oklevél így nevezi a királyi levéltárat), de általában a conservatorium szót használták az „iratőrző hely" értelemben, az iratokat pedig az azok formájára vagy tartalmára vonatkozó elnevezéssel (pl. litterae, privilegia) illették. Az iratanyagot mindenhol ládában, capsá- * 35

52 A középkori hazai városi levéltárakkal, (de nem az egyes városi levéltárakkal!) részletesen foglalkozó tanulmányok: Pálffy, Városi levéltárak és Felhő, A magyarországi városi levéltárak.

35 Vö. Istványi, A megyei levéltárak; Degré, Vármegyei levéltárak, 97-98.

16