Amikor "fellazult tételben fogalmazódott meg a világ". Mo. a hatvanas években (Budapest, 2013)
Szabó Csaba: Azok a „hatvanas évek”
Azok a „hatvanas évek 25 alapjainak lerakásával megszűntek létezni a rendszerrel frontálisan szembenálló „osztályok” és rétegek), az 1963-as politikai amnesztiával. Folytatódott a szövetkezetek belső életét, gazdálkodását a szovjet kolhoz-modelltől eltávolító, a közös és a magángazdaság együttélésének talajára helyező reformcsomaggal. 1964-től 1968-ig átfogó gazdasági reformterv készült, amelyet — bár igen erős „fékekkel” — 1968-ban életbe is léptettek. A szellemi életben minden különösebb deklaráció nélkül, sőt olykor ilyenek ellenére bizonyos pluralizmus és nyitottság jelentkezett. A szovjet mintájú szocializmussal szembenállónak tételezett társadalmi csoportokat sújtó közvetlen diszkrimináció számottevően enyhült. A kézenfekvő párhuzam valójában csak szerkezeti azonosságokon nyugszik, ugyanis a két korszakban, adott esetben azonos cél érdekében alkalmazott módszerekben is számos eltérés tapasztalható. Az 1956 utáni megtorló perek alig összehasonlíthatóak az 1948 utáni koncepciós perekkel. Jóllehet céljuk mindkét korszakban a rendszerellenséggel történő leszámolás, de a módszer lényegében változik meg. Az 1956 utáni perek a klasz- szikus „kevert” vagy „vegyített” perek közé tartozik. 1956 lényegében „lehetőséget” kínált a hatalom számára, hogy felszámoló, kiiktató, megtorló eljárásaikhoz ne a korábbi hagyományoknak megfelelő kirakatpereket használják, amelyekben „va- lóságparányokból” építettek fel egy új valóságot, így kreáltak fikcióval és valósággal kevert „mammutügyeket”. 1956-ban a korábbi, később jogfolytonosnak tartott jogrend alapján számos „valós bűncselekmény” történt. Amíg az ötvenes években a kém-, szabotázs- és egyéb ügyeket kreálni kellett, vagy legfeljebb jelentéktelen, de valóságos cselekményekből születtek vádiratok, addig 1956-ban valóban megtörténtek a kommunista állam létét fenyegető események (a szervezkedéstől az uszításon, röplapterjesztésen keresztül a fegyveres ellenállásig). Mindezekért az új hatalom birtokosai, akik minden tekintetben maguk is az ötvenes évek örökösei voltak, bosszúért lihegtek, és nem kívánták elszalasztani a kínálkozó lehetőséget, hogy az 1956 utáni bosszú alkalmat adjon a nemkívánatos elemek kiiktatására. Mivel azonban az 1956-os forradalom tömegeit a hatalommal elvben szövetséges munkások adták, valós szerepüket jóval felnagyítva kívánt a hatalom példát statuálni az amúgy is ellenségnek tartott rétegekkel (egykori tőkések, 1945—1948 előtti politikusok, papok stb.).21 A Kádár-rezsim már 1957 tavaszán létrehozta a politikai számonkérés 1945 után is bevált intézményét. Elsőként a Legfelsőbb Bíróságon állították fel a népbírósági tanácsot. Ennek a négy népbírón kívül csak egy hivatásos, jogvégzett tagja volt. 1957 tavaszától a nyilvánosság teljes kizárásával megkezdődtek a je21 Mikó, 2006, 121-169.
