Iratok Magyarország és Ausztria kapcsolatainak történetéhez 1945–1956 (Budapest, 2007)
Előszó
ELŐSZÓ A második világháború utáni magyar külpolitika irányainak, súlyponti kérdéseinek vizsgálata az elmúlt évtizedekben szinte kizárólagosan az 1947-es párizsi békeszerződés körülményeinek, a nagyhatalmakhoz (döntően a Szovjetunióhoz és az Egyesült Államokhoz) fűződő viszony valamint a csehszlovák és román relációk vizsgálatára koncentrálódott. Szerény eredmények születtek ezzel szemben a magyar-osztrák viszony elemzésében, noha a történelmi összefonódáson nyugvó kapcsolatrendszerük helyreállítására irányuló próbálkozások, majd útjaik 1948 után bekövetkezett szétválása, illetve a két szemben álló politikai, katonai rendszer határ- mezsgyéjén eltöltött éveik és végül az 1955 után elkövetkező kiút-keresés tapasztalatai fontos tanulságokkal szolgálhatnak. A kötet a magyar külügyminisztérium gyakran hiányos és töredékes dokumentumaira, az osztrák külügy és végül a magyar kommunista párt (Magyar Dolgozók Pártja) irataira (néhány alkalommal a kormányülések jegyzőkönyveire, a belügyminisztérium-határőrség jelentéseire) támaszkodva kísérli meg az 1945 nyara és 1956 októbere közötti politikai eseménysor bemutatását. A jegyzetekhez és a kommentárokhoz, a bevezető tanulmányhoz felhasználtuk a legfrissebb magyar és osztrák szakirodalom megállapításait, adatait, a szovjet levéltárakból megszerezhető néhány iratot. Ez utóbbiak nyilvánvalóan csak annak jelzésére szolgálnak, hogy mennyire fontos volna a moszkvai gyűjtemények alapos feltárása. Annál is inkább, hiszen semmit sem tudunk a szovjet hatóságoknak az államhatár két oldalán játszott szerepéről, a magyar államterületnek, vállalatoknak az Ausztriával kapcsolatos szovjet lépésekben történő felhasználásáról. Nem törekedtünk a gazdaság és a pénzügyek irányításában, a külkereskedelemben szerepet játszó kormányzati szervek, vállalatok anyagának átnézésére, miután a gazdasági kapcsolatok forrásainak bemutatása valójában külön feladatot jelentene. Az iratok közlésénél a kortörténeti források publikálásában kialakult általános gyakorlatot vettük figyelembe. Azaz az időrendbe állított, sorszámmal, szerkesztett címmel és keltezéssel (hely, idő) ellátott - német nyelvű iratok esetén magyarra fordított - dokumentumok eredeti, járulékos elemeiből meghagytuk a fejlécet, az iktatószámot, az ügy előadójának (ha volt ilyen) és aláíróinak, készítőinek nevét és beosztását, valamint a mellékletekre, a minősítésekre történő utalást. Elhagytuk viszont az irat formális címzettjének feltüntetését. Az ügyintézés, az iratkezelés 1945 (1949) után bekövetkező átalakulása következtében számos olyan dokumentum keletkezett, amelyeken semmiféle a hitelességet igazoló jel (aláírás, kézjegy) nem található. Ezeket a feltalálás helye (külügyi iratok) alapján fogadtuk el hitelesnek. A legendának tekintett részben az irat jelzete, készítési módjának és irattani típusának meghatározása, majd ezt követően az ügyre vonatkozó kiegészítő információk olvashatók. Az iratokban előforduló utalásokhoz, hivatkozásokhoz a lábjegyzetben fűztünk szerkesztői kiegészítést, magyarázatot. A csupán vezeték névvel említett személyek keresztnevét is adtuk meg, hogy ezzel segítsük azonosításukat. A jelentősebb 17
