Balázs Péter: Magyarország levéltárai (Budapest, 1983)

EGYHÁZAK LEVÉLTÁRAI

a magyar művelődéstörténetnek (benne természetesen az egyháztörténetnek is) értékes forrásanyaga. A magyar levéltárügy az elmúlt három évtized alatt jelentős fejlődésen ment keresztül, s ennek a hasznos változásnak az egyházi levéltárak ügye is részese lehetett. A magyar levéltárügyet alapjaiban újjászervező 1950. évi 29. számú, a levéltárakról szóló törvényerejű rendelet — amelynek alapján a református egyházkerületek (püspökségek) levéltárait (a más felekezetű, hasonló szintű levéltáraival együtt) a tulajdonjog érintetlenül hagyása mellett, nemzeti érdekű levéltárakká nyilvánították — , nem találta felkészületlenül a magyarországi református egyházat, hanem levéltárainak szakszerű működése tekintetében az új állami törvény a már bevált gyakorlatot hagyta jóvá, szentesítette. Az egyházi levéltári intézményekben folyó munka elismerését jelenti, hogy az 1969. évi 27. számú tvr. megjelenését követően a 95 229/1969. XVIII. sz. művelődésügyi miniszteri rendelet alapján ezen létesítmények szaklevéltárakká lettek. Ez úgy volt lehetséges, hogy nemcsak az egyházi levéltárak, de az egész magyar levéltárügy fejlesztésében, eredményeinek elérésében több mint egy évszázada hatékonyan és hasznosan munkálkodtak a református egyház szakemberei is. Az első magyar önálló levéltártani kiadvány id. Révész Imre debreceni lelkipásztor és levéltáros munkája: A levéltárak megóvásáról és rendezéséről, különös tekintettel a magyar protestáns egyházi levéltárakra (Debrecen, 1868). A későbbiekben a magyarországi református egyház egyetemes konventje 1935-ben levéltári bizottságot alakított Révész Imre teol. tanár, a későbbi püspök elnöksége alatt, Szabó István pedig az előadói tisztet töltötte be. E bizottság alapos munkájával igen gondos előkészítés után, 1938. július 1-i hatállyal léptette életbe levéltári szabályzatát, majd annak kiegészítő függelékeképpen 1940. július 1-i hatállyal a másolási és kutatási szabályzatot. Mindezek végrehajtásául Szabó Istvánnal elkészítteti és 1941-ben közreadja a Levéltári útmutatót, amely munka a magyar levéltártanban addig nélkülözött szakszerű kézikönyvnek, a legfontosabb levéltártani alapismeretek kitűnő foglalatának bizonyult. A magyarországi református egyház felső vezetősége a felszabadulás utáni első években megértéssel és örömmel fogadta a magyar levéltárügy állami szabályozását. 1950-ben konventi levéltári előadói állást szervezett. A levéltári előadót 1957-ben gyűjteményi főigazgatónak nevezték ki. A Gyűjteményi Főigazgatóság fogta össze a levéltárakban folyó munkát 1969ig, amikoris felváltotta az Országos Református Gyűjteményi Tanács. A református egyház szükségesnek tartja, hogy az őrizetében levő írott forrásanyag az állami szervek tulajdonát képező levéltári anyaghoz hasonlóan a tudományos kutatás számára hozzáférhetővé és használhatóvá váljék. Ennek érdekében már a 30-as évek elején is történtek kísérletek. A Magyar Minerva VI. (1930— 1931) évfolyama (Bp. 1932) közzétett egy vázlatos, összefoglaló nyilvántartást, amely az állami levéltárakkal és egyéb tudományos gyűjteményekkel együtt az egyházi levéltárak anyagát is számba veszi.