Balázs Péter: Magyarország levéltárai (Budapest, 1983)

EGYHÁZAK LEVÉLTÁRAI

magyarországi plébániáit (a miskolci exarchátust) a hajdúdorogi püspök kormányozza. Az egyházmegye olyan egyházi közigazgatási egység, mely általában több közigazgatási megye területét is felöleli, és élén a püspök, pontosabban megyés püspök áll. Az esztergomi egyházmegye kiemelkedő szerepének megfelelően, már igen korán olyan főegy ház megyévé vált, melynek élén érsek áll. Az egyházmegye kormányzása szempontjából az érsekeknek és püspököknek azonos jogállása van. Püspök és érsek között csak az a különbség, hogy a megyéspüspök joghatósága csak saját egyházmegyéjére terjed ki, az érseknek azonban saját főegyházmegyéjén kívül joghatósága van a neki bizonyos szempontból (főleg az egyházi bíráskodás terén) alárendelt (ún. suffraganeus) egyházmegyék felett is. Magyarországon Esztergom után Kalocsa volt már a középkorban érsekség, 1804 óta pedig Eger is érseki székhellyé vált. Az egyházmegyék élén álló főpásztorok (érsekek vagy püspökök) egyházjogilag teljhatalmúak, csak közvetlenül a pápának vannak alávetve. Tanácsadó testületeik az ún. káptalanok. (Ezeket „székesegyházi káptalannak" is nevezik, mivel tagjaik a püspöki főtemplom, a székesegyház liturgiájában és értékeinek őrizetében viseltek fontos szerepet.) Az érsekségek káptalanjainak elnevezése: főkáptalan vagy főszékesegyházi káptalan. A káptalanok tagjai a kanonokok. Ezek élén áll a nagyprépost, eredeti beosztásuk szerinti rangsorban következnek az olvasó (lector) kanonok, éneklő (kántor) kanonok, őrkanonok (custos) és a mesterkanonokok (magisterek). Az elnevezések a korai középkorban tényleges feladatok betöltését jelölték, ma nagyobbrészt csak címek. A kanonokok őrizték a székesegyházi könyvtárat, egyéb kincseket, vezették a liturgikus éneket és tanítottak a káptalani iskolákban. Magyarországon a káptalanok a XI. század végén jöttek létre. Az egyházjog előírása szerint bizonyos egyházigazgatási döntések előtt a püspök köteles meghallgatni káptalanja véleményét. Ilyen kérdésekben, valamint saját testületi ügyeikben (később birtokaik ügyében is) konferenciáikon, a rendszeres időközönként tartott consistoriumokon tárgyaltak. E consistoriumokról jegyzőkönyvet vezettek. Voltak ún. társaskáptalanok is. Ezek nem a püspöki székhelyen, hanem egy-egy egyházmegye más nevezetes helyén jöttek létre, általában kis létszámmal. Ilyenek voltak például hazánkban a következő helyeken: Székesfehérvár (a püspökség alapítása előtt), Nagyszeben, Szepes, Arad, Dömös, Óbuda, Csázma, Esztergom-Szenttamás, Esztergom-Szentgyörgymező, Háj, Hanta, Örs, Pozsony, Titel, Vasvár, Itebő, Felsőörs, Győrhegy. A káptalanok önálló levéltárakat hoztak létre. Ezek mai anyagának nagyobbik része a káptalani birtokok kezelése során létrejött iratokból, kisebb terjedelmű része pedig a káptalan belső, testületi ügyeiben keletkezett iratokból áll. A legtöbb káptalan a középkor folyamán hiteleshely is volt. A hiteleshelyi működés során keletkezett iratokat a káptalanok ún. országos levéltáraikban külön kezelték. A hiteleshelyi levéltárakat — minthogy valójában állami funkció betöltéséből eredtek — az 1950. évi 29. sz. törvényerejű rendelet állami tulajdonba vette, és a területileg illetékes állami (megyei) levéltár őrizetébe adta.