Komjáthy Miklós: Levéltári ismeretek kézikönyve (Budapest, 1980)

Második rész - III. A kapitalista kori magyar államszervezet

levéltárnok. A tiszti főorvos, főállatorvos, gazdasági felügyelő, a számvevőségi főnök az alispán mellé beosztott állami szakigazgatási tisztviselők voltak. Már a feudalizmus korában kialakult, de azóta területi módosításokon ismételten is átesett járások élén a megye ún. külső tisztviselői közül rangban legfelül a főszolgabírók álltak. Beosztottjaik a szolgabírák voltak. (A járásnak a polgári korban nem volt testületi szerve, a járás tisztségviselőinek választásába a járás népe nem szólhatott bele.) A főszolgabíró, akinek hatáskörébe tartozott nemcsak a járás, hanem a járás községei legtöbb közigazgatási ügyének elintézése, választott törvényhatósági tisztviselő volta ellenére egyszersmind a főispán politikai megbízottja is volt. A részben még középkori eredetű kiváltságok alapján alakult szabad királyi városok jó része a gyökeresen megváltozott gazdasági, társadalmi, közlekedési viszonyok között elvesztette jelentőségét. Akkor tehát, amikor a törvényhatóságok jogkörét szabályozták, és a megyék hatásköre alól kiemelt városi törvényhatóságokat létesítettek, ezek sorába, régi címük meghagyása mellett, az elsorvadt kis szab. kir. városokat nem vették fel, helyettük azonban a kapitalista viszonyok közt felvirágzott városokat ruháztak fel törvényhatósági joggal. A városi törvényhatóságok jogköre megegyezett a megyékével, de az ügyeket többnyire másodfokon intéző megyékkel szemben a thj. város első és másodfokon töltötte be közigazgatási funkcióit. A városi törvényhatóságok élén, mint a megyeiekén is, a kormány embereként a főispán állt. A megyének és a területén fekvő törvényhatósági jogú városnak nemegyszer közös főispánja volt. A város első tisztviselője a polgármester, aki a vezető tisztviselőkből (polgármester-helyettes) főjegyző, tanácsnokok, aljegyzők, árvaszéki elnök és ülnökök, tiszti főügyész) alakult, és a közigazgatást irányító városi tanácsban elnökölt. Az ország fő városa Budapest, amely az 1872. évi XXXVI. tc. alapján alakult Buda és Pest szab. kir. városokból és Óbuda mezővárosból. Közigazgatásáról külön törvények rendelkeztek. A főváros közigazgatása hasonló volt a törvényhatósági joggal felruházott városokéhoz, szervezetében azonban a központosítás még határozottabban kifejezésre jutott. Az egyesítési törvény indokolása szerint „hatalmas, alkatrészeiben egységesen szervezett főváros" megteremtése volt a cél. A főváros nagy kiterjedése szükségessé tette igazgatásának decentralizálását. A kisebb igazgatási egységek, a kerületek azonban - éppen úgy, mint a megyék igazgatási egységei, a járások - nem nyertek önkormányzati jogot. Intézkedésre csupán a városigazgatás volt hivatott. A közigazgatás erős centralizációja a nagy adót fizető, gazdag polgári rétegnek biztosította a vezető szerepet. A feudális rend maradványaként a területi közigazgatásnak továbbra is a vármegye maradt az alapja. A dualizmus korának központosító politikája megnyirbálta ugyan a megye jogkörét, de érintetlenül hagyta a községeket irányító szerepét. Az 1871. évi XVIII. és 1886. évi XXII. tc.-ek, a községi törvények ui. szűk korlátok közé szorították a községi önkormányzatot. E törvények háromféle községet ismertek: a járási szervezeten belül a főszolgabírónak alárendelt kisközségeket, amelyek önmagukban nem voltak képesek ellátni közigazgatási feladataikat (bár önálló képviselőtestületük, de közös jegyzőjük [körjegyző] volt), azután az önmagukat adminisztrál-