Komjáthy Miklós: Levéltári ismeretek kézikönyve (Budapest, 1980)

Második rész - II. A feudális magyar államszervezet

1690-től a magyar udvari kancellária (cancellaria aulico-Hungarica) néven Bécs székhellyel megszervezett királyi hatóság elsődleges feladata az elpusztult ország helyreállítása, a feudális rend, főképp a királyi hatalom teljességének biztosítása volt. Hatáskörébe tartoztak a királyi kegyből eredő döntések, kinevezések, cím- és nemesség-adományozások, megyei címerek megállapítása, szabad királyi városi rangra emelés stb. (Az utóbbiakról - miként Mohács előtt is - könyveket vezetett a kancellária, ezek neve libri regii volt.) A király döntéseit a magyar udvari kancellária útján hozta a magyar rendek tudomására, ahogy a magyar hatóságok is (így elsősorban a helytartótanács) a kancellárián át érintkeztek a királlyal. A magyar udvari kancellária feladata a királyi döntések, határozatok formába öntése volt. A lényeges kérdésekben a Habsburgok központi birodalmi hatóságai intézkedtek. A török uralom alól való felszabadulás az államszervezetben is lényeges változásokra vezetett. Az újjáépítés szolgálatában hozta létre az 1723-as országgyűlés a magyar belügy igazgatás legfőbb hatóságát, a magyar királyi helytartótanácsot (consilium regium locumtenentiale). Székhelye Pozsony volt, 1785-től pedig Buda. Elnöke a nádor, vagy, a nádori szék üresedése esetén, a helytartó, illetve a rangban utána következő méltóságok egyike, az országbíró vagy a tárnokmester. Kezdetben 22 tanácsosa volt, akiket az ország különböző vidékeiről a király nevezett ki, lehetőleg úgy, hogy az egész ország képviselve legyen a tanácsban. Az ügyeket eleinte bizottságok, II. Józseftől ügyosztályok (departamentumok) készítették elő. (Közülük a Departamentum Urbariale - az Úrbéri Osztály - gazdag anyaga állandó tárgya a gazdaságtörténelmi kutatásoknak.) A felekezetenkénti megosztású vallásügyi, továbbá a közoktatásügyi, kereskedelmi és közlekedésügyi, városi, megyei, rendőrségi, árvaügyi, egészségügyi, végül a katonaság elszállásolásával és ellátásával foglalkozó hadbiztossági ügyosztályokból álló tanácsnak a korszak végén (1848-ban) már csaknem 300 tagú hivatalnoki kara volt, amely a pénz- és igazságügyön kívül Magyarország egész beligazgatását ellátta, s az alsóbb fokú közigazgatásnak, a megyéknek és a városoknak volt központi hatósága. Habsburg-Magyarország legjelentősebb kormányszerve a magyar kamara volt, amelyet I. Ferdinánd 1528-ban Budán szervezett meg. Amint láttuk, a magyar tanácsakadozva működött, a magyar kancellária pedig puszta közvetítő szervvé vált az uralkodó és a magyar hatóságok között. A magyar kamara volt az egyetlen és amellett modernül szervezett kormányhatóság, amely századokon át rendszeresen és megszakítás nélkül látta el sajátos igazgatási feladatait. Ez az állandóság - s nem csupán a pénzügyeknek az ország nehéz helyzetében elsőrendű jelentősége - tette a kamarát a Habsburg-királyság legfontosabb szervévé. A kamara élén az elnök állott, aki kezdetben 3-5, a XVIII. században már 10-14 tanácsossal döntött - szótöbbséggel - az illetékes tanácsos által előadott ügyben. Hatáskörébe elsősorban azok a királyi jövedelmek tartoztak, amelyekre a rendeknek nem volt befolyásuk, az ún. regale-k (királyi jövedelmek): bányajövedelmek, a sómonopólium, pénzverés, vámok és a királyi birtokok. Fontosságából következett, hogy a kamara ügyintézésébe beleszólt a pénzügyek központi kormányhatósága, az