Komjáthy Miklós: Levéltári ismeretek kézikönyve (Budapest, 1980)

Második rész - II. A feudális magyar államszervezet

Az ügyintézésnek ez a szakszérűsödése is egyik jele annak; hogy az árutermeléssel, a belső áruforgalom és a külkereskedelem jelentős növekedésével az élet "sokrétűbbé, bonyolultabbá vált. Az emberek közti kapcsolatok rendben tartása mindinkább megkívánta az ügyek maradandóbb formájú, írásos elintézését, mindenekelőtt az államigazgatás központjában, a királyi udvarban. A királyi kancellária az egyházi emberek mellett mind több hivatásos, világi, értelmiségi alkalmazottal bővült. A külföldi egyetemet járt papok és jogászok mellett az írásos ügyintézés mindennapos aprómunkája kisebb képzettségű világi emberekre, mesterekre (magisterekre) hárult. Az ügyek számának növekedésével s a király - főképp I. Lajos - gyakori távollétével kettévált a kancellária: a beligazgatás írásos feladatait a nagykancellária látta el, élén a főkancellárral, a királyi nagypecsét őrével, a titkos kancellária pedig a diplomáciai s a bizalmas iratokat szerkesztette. Ennek élén a titkos kancellár, a titkos pecsét őre állott, aki a királyt külföldi útjaira is elkísérte. Zsigmond a királyi udvar (curia) bíróságai okleveleinek ellátására felállította az ún. kisebb kancelláriát. Mátyás a fő- és titkos kancellári állást egybeolvasztotta. A napi munkát ellátó jegyzők (nótáriusok) főnöke, a protonotarius (első jegyző) a XV. században már részt vett az udvari bíróságok munkájában. A protonotariusok voltak az ország első hivatásos bírái. (Innen e tisztségviselők magyar neve: ítélőmester.) Egyébként a kancellárok, illetőleg a kancelláriák már a XIV. században bekapcsolódtak a királyi udvar igazságszolgáltató tevékenységébe. Mátyás alatt a szakképzett értelmiségiek szerepe jelentősen megnőtt. Az ügyeket a királyi tanácsban mind kevesebbszer referálták a jobbára írástudatlan főurak. Helyüket - már-már a modern államok hivatalnokai módjára - a királyi titkárok (secretariusok) foglalták el, akiknek feladata az ügyek írásbeli előkészítése, s akik ily módon komoly befolyásra tettek szert az ország kormányzásában. Működésükkel a királyi tanács olyan hivatallá kezdett átalakulni, mint amilyennel később az abszolút uralkodók kormányozták az országot. A XIV-XV. században a nádor végleg kivált a királyi udvarból. (Önálló bírói ítélőszékéről alább lesz szó.) Családi birtokain nyugvó, szinte tartományúri hatalma nagy befolyáshoz juttatta a köznemesek körében. (Ismeretes pl., hogy Werbőczynek csaknem az egész országra kiterjedtek a birtokai. Ennek köszönhette, hogy mindenütt voltak pártján álló, mozgósítható familiárisai a köznemesek között.) A XV. század közepéig a király nevezte ki a nádort. Attól kezdve egyre több esetben a rendek választották. Tisztsége ennek folytán jellegzetesen rendi méltósággá vált, a nádornak pedig az lett a fő feladata, hogy őrködjék a rendi kiváltságokon. Hatáskörét első ízben az 1485-ös, ún. nádori cikkek szabályozták. Trónüresedéskor és a király kiskorúsága esetében ő hívta össze az országgyűlést. Királyválasztáskor az első szavazat a nádort illette meg. A nádor a kiskorú király gyámja, aki ebben a minőségében királyi tekintéllyel intézi az ország ügyeit; ő az ország főkapitánya, a békesség legfőbb őré. Viszály esetén ő közvetít a király és az ország között; ő az ország legfőbb bírája, a király távollétében helytartója, a kunok főbírája stb.