Komjáthy Miklós: Levéltári ismeretek kézikönyve (Budapest, 1980)
Negyedik rész - XII. Levéltári rendszerek
nem azokat a szerves irategyütteseket, amelyek részeit a közös eredet fűzi egybe, vagyis a szerves fondokat. A könyvtári anyagnál ilyen kapcsolatok nincsenek, vagy ha vannak is, a könyvek használata szempontjából nem lényegesek. A könyvtári olvasó a könyv szerzőjének nevéből és a könyv címéből indul ki elsősorban, amikor a könyvtárba megy, és ezért a szerzői vagy a szakkatalógust keresi. A levéltári anyagot ezzel szemben a mai tudományos kutatónak a fondképzők, az organikus fondokat létrehozó személyek, illetőleg szervek oldaláról kell megközelítenie, vagyis először azt kell kérdeznie: kik foglalkoztak azzal az üggyel, amelyet vizsgálni kívánok, és azután azt: milyen információt nyújtanak az üggyel foglalkozó, arra befolyást gyakorló szervek és személyek fondjai a kérdéses ügyről? A levéltári anyagnak ez a megközelítése az anyag természetének felismerésén alapszik, és a legmegfelelőbb mód annak feldolgozására. Azt a rendezési elvet, amely szerint a levéltárban egy személy vagy szerv iratanyagát külön egységként kell megőrizni (a provenire latin igéből képzett szóval), a proveniencia (eredet) elvének nevezzük. A közös eredet tiszteletben tartásának elve nem tudományos, elméleti alapon, hanem gyakorlati szükségből jött létre. Először a francia belügyminisztérium egy 1841. évi rendelete mondta ki hivatalosan a „respect des fonds" elvét, megtiltva ezzel a franciaországi département-ok és községek levéltárainak, hogy az őrizetükre bízott fondokat összekeverjék egymással. E levéltárak a forradalom óta felgyülemlett levéltári anyag rendezésével másként nem is tudtak volna megbirkózni. E rendezési elv általános elterjedése azonban csak azután ment végbe, hogy elméleti szempontból is alátámasztották. Az elmélethez a XIX. század tudományos gondolkodásában előtérbe nyomuló fejlődéseszme adott tápot. A fejlődés gondolata késztette Sickel bécsi professzort arra, hogy már 1869-ben azt hirdesse: a levéltárakban úgy kell az anyagot felállítani, ahogyan az létrejött a hivatalokban. Sickel ugyanis a középkori okleveles anyag vizsgálata során az egyes kancelláriák ügyintézésének formáival is foglalkozott. Az ügyintézés-történeti, hivataltörténeti vizsgálatokat pedig nagyon megkönnyíti, ha egy-egy hivatal irattermése megmarad a maga eredeti együttesében. A proveniencia elvét a legélesebben a hollandok fogalmazták meg, egy, a levéltári anyag rendezésével és leltározásával foglalkozó, 1898-ban megjelent levéltártani munkában. E munka szerzői, Muller, Feith és Fruin, az irattárakat szerves képződményeknek tekintették. Szerintük az irattárak organizmusok, és mint az is, aki egy élő szervezet működésébe beavatkozik, annak létét veszélyezteti, a történetileg létrejött iratanyag rendszerén sem szabad változtatni. A hollandok tehát nemcsak azt hirdették, hogy a proveniencia azonosságán alapuló irategyütteseket együtt kell tartani, hanem azok belső rendjén történő változtatásokat is megengedhetetlennek tartottak. Az általuk hirdetett elvet ezért pontosabban regisztratúra-elvnek nevezhetjük. A gyakorlatban ezt az eljárást, hogy ti. a szerves fondokat eredeti rendjükben meghagyják, korábban is alkalmazták, anélkül, hogy a beavatkozást ebbe a rendbe elvileg tiltották volna. A hollandok biológiai felfogása, az irattárakra alkalmazva, nyilvánvalóan helytelen következtetésekre vezetett. Az, hogy egy személy vagy szerv