Komjáthy Miklós: Levéltári ismeretek kézikönyve (Budapest, 1980)

Negyedik rész - XII. Levéltári rendszerek

1. A pertinencia elve A középkorban az okleveleket gyakran nem az oklevélnyerő őrizte, hanem az a személy vagy szerv, akire, illetőleg amelyre az oklevelekben foglalt jogok az idők folyamán szálltak, vagy az a levéltár, amelynek a tulajdonos az okleveleket megőrzés végett átadta. Ennek következtében az okleveles anyagban az eredeti szerinti egységek gyakran felbomlottak. Kisebb levéltárakban az okleveleket különösebb rend nélkül tárolták, hiszen úgy is kiigazodtak bennük, ha az összehajtogatott oklevelekre ráírták kívül azok tárgyát vagy tartalmi kivonatát. De amint az anyag gyarapodott, szükségessé vált az iratok valamilyen rendszer szerinti csoportosítása. A rendszerezés az időbeli, területi, tárgyi vagy személyi pertinencia alapján történt, leggyakrabban azonban az oklevelek fajai szerinti csoportokat alakítottak ki. E rendezési módszerek a feudalizmus későbbi századaiban sem változtak lényeges módon. A levéltárak általában nem tettek különbséget az egyes iratok és irategyüttesek között aszerint, hogy kinek a működése során jöttek létre, hanem pusztán vonatkozásaik alapján rendezték az általuk őrzött iratanyagot. A levéltári anyag rendszerezésénél tehát a pertinencia elvét alkalmazták, ami azonban nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy esetenként - célszerűségi vagy kényelmi okokból - egyes proveniencia szerinti irategyütteseket ne hagyjanak együtt. A pertinencia-elv alapján kétféle módon lehet levéltári rendszert létrehozni: az egyik mód a praktikus-induktív eljárás, amit a korábbi évszázadokban alkalmaztak, a másik az elméleti-deduktív módszer, amivel egyes nagy levéltárak a XVIII., illetve a XIX. században kísérleteztek. Induktív eljárásról akkor beszélünk, ha a levéltáros az egyes iratokból indul ki, a köztük talált rokon vonások alapján alakít ki belőlük iratcsoportokat. így jártak el azok a régi levéltárosok, akik a gondjaikra bízott iratokat, legtöbbször eredetükre való tekintet nélkül, formai vagy tartalmi vonatkozásaik szerint csoportosították. Annyi és olyan iratcsoportot hoztak létre belőlük, amennyit és amilyeneket szükségesnek láttak ahhoz, hogy az iratanyagban eligazodhassanak, hogy szükség esetén megtalálhassák a keresett iratokat. Csak azokat az iratokat rendezték, amelyeket jogi szempontból értékesnek, gyakorlati szempontból fontosnak tartottak. Legfontosabbnak tekintették és elsősorban rendezték a gyökeres jogokat biztosító okleveleket. Az ilyen szempontból nem használható levelek, kiegyenlített számlák stb. rendezetlenül, .Jnutiliá'-ként külön sorozatba kerültek, ha egyáltalán fennmaradtak. Ilyen eljárást alkalmaztak a hiteleshelyi levéltárakban is, ahova sok család biztos megőrzés végett beadta legféltettebb iratait. így pl. a gyulafehérvári káptalan országos levéltárában a jogbiztosító iratokat eleinte, tekintet nélkül a beadó családokra, az iratok tárgyára vagy az érintett birtokok területi hovatartozására, egyetlen sorozatba gyűjtötték, és a sorozat anyagát minden további rend nélkül, az időrendre sem ügyelve, százasával kötegelték (Centuriae). Később, amikor az iratok mennyisége felduzzadt, a jogbiztosító iratok egy újabb gyűjteményét hozták létre, s abban az egyes iratokat már aszerint csoportosították, hogy az érintett birtok melyik törvény-