Komjáthy Miklós: Levéltári ismeretek kézikönyve (Budapest, 1980)

Harmadik rész - VII. Irattani fogalmak

igazodott. A XVI-XVII. században ezzel szemben az iratok egységes méretűek, a papírmalmok által készített merített papír egységes méretéből adódóan. Egy papírívet közepén kettébe hajtottak, így jött létre az ún. folio-alak. Egy ilyen papírív tehát két lapból (folium-ból) áll. Mindkét lapnak van egy első és egy hátsó oldala (pagina). Az iratot akkor is egész ívre írták, ha második lapja üresen maradt, az üres lapot „tiszteletadás okából" nem vágták le. Ha az ívet nem egyszer, hanem kétszer hajtották össze, létrejött a negyedrét alak vagy levélformátum. A XVIII. és XIX. században, a papírív méreteinek megnagyobbodása következtében, a folio-alakú iratok mérete is, a negyedrét alakú levelek mérete is megnőtt. Az írógép használata következtében a XX. században lassan megszűnt az iratoknak folio-alakú papírívekre írása, és bevezették a különálló lapok gyártását. A mai irodai papír szabvány méretű (A/4 = 210 x 297 mm, A/5 = 148 x 210 mm). Ha a szöveg nem fért egyetlen papírívre, több ívet hajtottak egymásba. Ezek öszszefűzéséből jött létre a füzet, nagyobb mennyiségű lap vagy ív bekötéséből a kötet. A középkori írásbeliség ezeken kívül a tekercsformát is ismerte: az iratot egymás alá ragasztott lapokra írták, majd összetekerték. A tekercs, mint iratforma, Angliában ma is ismeretes. A külső ismertető jelek közül foglalkoznunk kell még a megpecsételés módjával. Függő pecséteket az újkorban is csak hártyára írt, ünnepélyes okleveleknél (kiváltságleveleknél) alkalmaztak. A pecsét anyaga méhviasz, az újkori függőpecsétet fából vagy fémből készült pecséttok védi. A rányomott pecséteknél - hogy a viasz az irat összehajtogatásakor rá ne ragadjon a vele érintkező papírlapra - gyakran alkalmaztak ún. fedlapot. Éz kis, rendszerint rombusz alakú papírlap, amit a viaszra helyeztek, s a pecsétnyomót erre nyomták rá, úgy, hogy a fedlap a pecsét ábráját felvette. Ha nem pátensről volt szó, az írásbeli közlemény titkossága miatt nagy fontosságot tulajdonítottak az irat lezárásának. Borítékot a kormányszervek 1850 előtt csak ritkán, magánosok a XVIII. század óta már sok esetben használtak leveleik lezárására. Az iratot általában összehajtogatták és a hajtásnál pecséttel zárták le. A címzést ilyenkor az összehajtogatott irat hátlapjára írták. Az ún. pecsétviasz vagy spanyolviasz a XVI. században kezdte a méhviasz használatát kiszorítani. A megpecsételést a legújabb korban az iratok bélyegzése váltotta fel. Ma hivatalos pecsétről beszélünk akkor is, ha az iratra - mintegy az aláírás hitelesítésére - a szerv körbélyegzőjével festékanyagot nyomtak rá. A belső ismertetőjelek terén is felfedezhető a középkori oklevelek szerkezeti elemeinek bizonyos továbbélése az újkorban. Elsősorban természetesen a szorosabban vett okleveleknél. Az uralkodói okleveleknél megmaradt a küldő nevének és címének régi formája, az uralkodói többes és az „Isten kegyelmére" utaló formula. A címek felsorolása több mint puszta formaság: bizonyos területi és közjogi igények tükröződnek benne. II. Rákóczi Ferenc a szabadságharc idején kiadott oklevelei pl. így kezdődnek: „Mi II. Rákóczi Ferenc, Istennek kegyelméből a Római Szent Birodalom és Erdély Fejedelme, Magyarország Részeinek Ura és a Székelyek Főispánja, a