Komjáthy Miklós: Levéltári ismeretek kézikönyve (Budapest, 1980)

Első rész - I. Levéltárak

lági és egyházi hatóságokat, valamint a közérdekű iratokkal rendelkező magánosokat felszólította, hogy a birtokukban levő, országos jelentőségű iratokat szolgáltassák be. A központi kormányhatóságok nem tettek ugyan eleget a nádor felszólításának, de a törvényhatóságok és egyházi hatóságok, valamint a magánosok viszonylag nagy mennyiségű iratot adtak át. Maga a nádor is átadta az őrizetében levő iratokat. Kezdeményezésére ösztönzően hathatott az a tény, hogy (mint fentebb szó volt róla) 1749-ben megalakult a Habsburg-birodalom központi állami levéltára, a Haus-, Hof-, und Staatsarchiv, amelynek fő feladata volt az uralkodó családjogait biztosító iratok őrzése. 1756-ban a nádori levéltárnak és az országos jelentőségű iratok gyűjteményének egyesítésével Pozsonyban felállították az ország levéltárát (archívum regni). 1765-ben szabályozták a levéltár működésének részleteit. A levéltár felett a főfelügyeletet a nádor gyakorolta, illetve - ha a nádori tisztség üresedésben volt - áz uralkodó által kinevezett helytartó vagy az országbíró. Az így kialakult keretek között lényegében változatlanul működött a rendi jellegű országos levéltár egészen 1874-ig, de 1784-től már Budán. Az ország levéltára három részre tagolódott. Az archívum regni az országra vonatkozó, főleg az országgyűléssel kapcsolatos iratok, így a törvények gyűjteménye volt. (Ide kerültek azután az újabb törvények eredeti példányai is. A legrégibb, egykorú, hiteles törvényszövegünk 1267-ből való, az Aranybulla harmadik változata.) Az archívum palatinale (a nádori levéltár) a XVI. század közepétől 1848-ig, az utolsó nádor lemondásáig terjedő időszak nádori, ill. helytartói iratanyagát őrizte. Az archívum iudicis curiae (az országbírói levéltár) az országbírák iratanyagát foglalta magában. Ennek jelentősége és terjedelme messze elmaradt a másik két gyűjtemény mögött.* b) Az Országos Levéltár A Magyar Tudományos Akadémia még 1848-ban „álladalmi közlevéltár" felállítására tett javaslatot. Azonban a szabadságharc bukása, majd az önkényuralom megakadályozta a javaslat valóra váltását. A Habsburg-abszolutizmusnak nem volt érdeke a magyar állam és társadalom polgári átalakulásának kibontakozása. így az sem, hogy az ország levéltára a rendek jogait biztosító iratok őrző helyéből történelmi kutatásokat is szolgáló, tudományos intézménnyé váljék, mint amilyenné alakultak akkor már Európa-szerte a levéltárak. A kiegyezés után az Akadémia újra kezébe vette az ügyet. A kormány jóváhagyta és felkarolta javaslatát, de a kiegyezéses államapparátus megszervezése során számtalan előbbrevaló feladatot kellett megoldania, így csak 1874-ben került sor az Árpád-korral foglalkozó kitűnő történész, Pau* A régi országos levéltár elsősorban az országgyűlésnek s az országgyűlési bizottságoknak állott rendelkezésére. De használták anyagát más rendi szervek, sőt egyes főnemesi, nemesi családok is.