Lakos János: A köziratok levéltári értékelésének kérdései (Budapest, 2002)

I. rész A levéltári értékelés problémája az elmúlt 20-30 év kül- és belföldi szakirodalmában

iratok értékelésében, valamint más szempontokat hangsúlyozott az iratok levéltári értékelésében is. Az angol levéltári gyakorlat a 20. század első harmadától kezdve jelentős részben Hilary Jenkinson munkásságára

4 támaszkodik, aki az iratok értékelésében, selejtezésében nem szán szerepet a levéltáraknak és a levéltárosoknak. Jenkinson véleménye szerint a levéltárosok és a történészek is túlságosan elfogultak és egyoldalúan informáltak ahhoz, hogy korábbi korok fennmaradt iratainak selejtezésében részt vegyenek, ehelyett ezek megőrzését tartja elfogadhatónak. Mivel azonban a modern iratkezelés által keletkeztetett iratmennyiség már az első világháború idején megkövetelte az iratok valamiféle értékelését és ez alapján történő selejtezését, Jenkinson szerint erre a feladatra egyedül a keletkeztető szerv lehet alkalmas, a levéltárak és levéltárosok a fenti okokból nem vehetnek ebben részt. Bár idővel az angol levéltári elmélet és gyakorlat is nagymértékben változott (aminek részletes bemutatása nem tárgya jelen összefoglalónknak), Jenkinson sok szempontból hatott és hat még ma is a szigetország levéltáros szakmájára. Az angol gyakorlattal merőben ellentétes a tradicionális német iratértékelési koncepció, amelyben már a 19. század közepétől meghatározó szerepet szántak a levéltárosoknak, és az irat értékelésében a kezdetektől igyekeztek formai és hierarchikus jegyek alapján kategorizálni a selejtezendő és a maradandó értékű iratokat.

5 T. R. Schellenberg lényegében egy szintézist hozott létre a fent vázolt ellentétes koncepciók között, amikor az elsődleges érték (primary value) fogalmában a keletkeztető szerv, a másodlagos érték (secondary value) fogalmában pedig a tudományos kutatás szempontjait igyekezett érvényesíteni. Az elsődleges érték abból fakad, hogy a keletkeztető szerv jogi, pénzügyi, gazdasági, adminisztratív stb. érdekeit és céljait szolgálja az irat. A másodlagos érték Schellenbergnél abból adódik, hogy a keletkeztető szerv érdekein túlmutató értékeket is képvisel a dokumentum. Ez utóbbi értékeket újabb két csoportba sorolja a szerző. Egyrészt a keletkeztető szerv tevékenységére, szervezetére, történetére stb. vonatkozó érdemi információk révén ún. ''bizonyító értéket" (evidential value) hordoz az irat. Az iratok ilyen vonatkozásai egyaránt fontosak a mindenkori kormányzat számára, amely a kormányzati tapasztalatok tárházaként hasznosíthatja azokat, valamint a kormányzati tevékenységet tudományos céllal, vagy csak a demokratikus intézmények ellenőrzésének keretében