Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)
IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel
önvédelem hívta volna életre, azaz a liberalizmus magyarizmusának lennének puszta reakciói. Azzal az állításával, hogy szinte csak ő egyedül nem ért egyet a magyarosítás erőszakos formájával, az egész nemzetet ültette a vádlottak padjára ország-világ előtt, és lovat adott a magyarok — főleg a liberálisok — barbárságát ismételgető külföldi publicisták alá. A beszéd mindenesetre bombaként hatott. A mérsékelt reformerek közül számosan osztották Széchenyi mondanivalójának lényegét. A konzervatívok kezüket dörzsölték, hogy Széchenyi derekasan odamondogatott a liberálisoknak; a kormányügynökök e véleményt még azzal toldották meg, hogy az alapító jogán egyszersmind saját színeibe akarja öltöztetni az Akadémiát, amely addig a liberális, sőt demokrata protestáns írók eltartója volt. Az újkonzervatív Világ, noha később azt írta, hogy a lapok és hatóságok „leghívebben" feleltek meg hivatásuknak, mert a két szélsőségtől: a hanyagságtól és a nyelv erőszakos terjesztésétől vagy annak helyeslésétől egyaránt óvakodtak, most „a megfontolt haladás" diadalnapjának nevezte az akadémiai közgyűlés napját. A klerikális Nemzeti Újság egész sor cikkben állt Széchenyi mellé; egyikük nyíltan megrótta a nemzetet, amiért a szlovák gyerekeket saját iskolájukban magyarul meri taníttatni. Leo Thun az Augsburger Allgemeineben új támadást kezdett a magyar nacionalizmus ellen. A Spiegel azt szorgalmazta, hogy a szlovákok újra a latin anyakönyvezéshez térjenek vissza. A hazai szlávok mindenekelőtt úgy látták, hogy Széchenyi személyében védelmezőjük támadt. A horvátországi magyar párt elkeseredett azon, hogy a magyar önmagát „öldökli", mert Széchenyi beszéde az illírek malmára hajtja a vizet. A horvát lapok valóban kiemelten tudósítottak a beszédről, és üdvözölték annak elmondóját. Jozeffy - Kollár útján - hálairatot küldött Széchenyinek. A rendőrség informátorai először úgy ítéltek, hogy Széchenyi e fellépése „borzasztó rést ütött az ellenzék soraiban": maga felé hangolta a liberális mágnások jó részét, mert az emberek kezdik unni a deklamációkat. Az ellenzék vezetői valóban megdöbbentek. Széchenyi elégtétellel nyugtázta, hogy a közgyűlésen résztvevő Pulszky elsápadt a beszéd alatt. A Hírlap nem késett a reagálással: december elsején névtelen cikkben amelyet Pulszky és Kossuth közösen fogalmaztak - beszámolt a történtekről. Azzal a jelszóval, hogy a magyar nyelv és becsület ügyéről van szó, szembeszállt Széchenyi állításaival, vitatta mondanivalójának szellemét, és rámutatott a beszéd fogyatékos logikájára is. Rosszallotta, hogy Széchenyi „minden harmadik, negyedik szavában gyanúsító vagdalózást hallani". Rámutatott Széchenyi kultúrnacionalizmusának „gyengéjére": a történelem tanúsága szerint a civilizáció nem elégséges az aszimilációhoz, egyedül a civilizáció a magyarságnak se biztosít olvasztó erőt, pusztán általa nem menthető meg a nemzet. Főleg azonban kettő miatt hibáztatta Széchenyit. Először azért, hogy nyílt plénumon állt ki „szarvakat adni a
