Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

Dessewffy és társai azt a „tévhitet" minősítették a magyar nemzetiség legnagyobb veszélyének, hogy az alkotmány alapjaiban szorul változtatásra. A liberálisok megsemmisítő bírálatban részesítették e nemzetvédő szereppel próbálkozó konzervativizmust, amely - Kossuth szavaival — „a nemzetiség szép színű leplével" takaródzva mondott a polgári reformokra nemet, és amelynek bajnokaira illett Nagy Károly megállapítása: „Ki az embert nem szereti, nemzetét zsebében keresi." A liberálisok jogegyenlőség által minden országlakost a nemzet tagjává akartak fogadni, a magyar népelem súlyának ebből következő csökkenését pedig a közélet magyarosításán kívül a más ajkúak lehető asszimilálásával kívánták ellensúlyozni. A konzervatívok idegenkedtek attól, hogy megnyissák az alkotmány kapuit a többségében idegen etnikumú nép előtt, az alkotmány fenntartása viszont a magyar elem fölényének biztosítására is elég garanciának mutatkozott, ezért a tömeges magyarosításnak ők nem érezték szükségét. A liberalizmusban a feudális, az ország minden nemzetiségét sújtó osztályuralom megszüntetésének igénye mellett - de annak nem feltételeképpen - kapott helyet a magyarosítás igenlése; a konzervativizmusban a viszonylagos nemzeti tolerancia a feudális osztályelnyomás fenntartásának, de legalább lehető meghosszabbításának igényével függött össze, sőt részben abból táplálkozott. A mérvadó konzervatív körök nyelvi-nemzeti programja, valamint nemzeti toleranciájának mértéke többé-kevésbé épp Dessewffy Emilnek a nyilvánosság előtt 1843-ban kifejtett nézetei alapján körvonalazhatók. Dessewffy - akárcsak a liberálisok - mielőbb megszabandónak tartotta azt a határt, amelyen a törvényhozásnak nyelvi-nemzetiség téren nem szabad túllépnie, ö azonban abból indult ki, hogy a magyarságot körülvevő, nála nagyobb lélekszámú nemzetiségek úgyse olvaszthatok egyetlen nemzetté össze, a cél tehát a magyar nyelvnek csupán a közigazgatás, és nem a nép nyelvévé emelése lehet. Szerinte ennek megfelelően mindössze oly intézkedésekre van szükség, amelyek egyrészt biztosítják a magyar nyelv monopóliumát a törvényhozásban és közigazgatásban, másrészt azzal, hogy a magyar nyelvnek, mint külön tárgynak tanítását az alsó fokú iskolákban is bevezetik, lehetővé teszik annak olcsó és könnyű elsajátítását. Dessewffy és társai egyetértettek a hivatali élet teljes elmagyarosításával, de nem tették magukévá az oktatási rendszer magyar lábra állításának eszméjét, azaz a tömeges magyarosítás helyett beérték volna azzal, hogy a magyar nyelv „a felsőbb, műveltebb osztályok közt" divatozik. Felismerték, hogy a „külbefolyás" is erősebb hatást gyakorol a nemzetiségek mozgalmaira, ha nemzeti törekvéseik Jogtalan nyomás által" oly színt kapnak, mintha magyar erőszak reakciójaként keletkeztek volna. E megfontolásból intettek a nemzetiségek irodalomművelő, nyelvfejlesztő, színházteremtő igényeinek következetesebb respektálására, mint ahogy a liberálisok jártak el, persze anélkül, hogy ezeket az igényeket