Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

jövőben a magyar lesz; határozatát azonban, mivel nemességének zöme nem értett magyarul, képtelen volt érvényesíteni, sőt még azt sem tudta elérni, hogy legalább tisztviselői fogalmazzák magyarul jelentéseiket. Kivihetet lensége okán nem lett végzéssé Arad kongregációján az a javaslat sem, hogy a zsidókat a magyar nyelv használatára kötelezzék. A magyar nyelv és a hivatalok viszonyában sokáig nem tartható következetlenség uralkodott. Már 1830-tól törvény mondta ki, hogy közhivatalra „az ország határain belül" magyar nyelvtudás nélkül senki sem alkalmazható. A rendelkezés végrehajtása viszont magától értetődően maradt el mindazon hivatalok esetében, amelyekben a kizárólagosan magyar nyelvű ügyintézést a törvényhozás még nem tette kötelezővé. így a más ajkú értelmiséget a szükség még nem feltétlenül kényszerítette, a belőle származó előny pedig nem eléggé csábította a magyar nyelv kellő szintű elsajátítására. Az oktatás az alsó fokú iskolákban az adott népesség anyanyelvén folyt, a közép- és felsőfokú intézményekben viszont a magyar általában csak a tantárgyak egyikének számított: az ismereteket jórészt a magyar nyelvterületeken is, a nemzetiség lakta vidékeken pedig kirekesztőleg - latinul adták elő. Vagyis az iskolák a más ajkúaknak nem eléggé nyújtottak módot arra, hogy kielégítően tanulhassanak meg magyarul. Mindezek folytán hiába hirdettette ki egy sor megye az ifjúságnak, hogy hivatalhoz csak a magyar nyelv tökéletes birtokában juthat, és hasztalan tette felelőssé tisztviselőit - mint 1841-ben Máramaros - a magyar nyelv szorgalmas iskolai oktatásáért. E helyzetben a „nemzetiség" erősítésének vágya nyelvi téren a hivatalokat magyar-tudásához kötő törvény haladéktalan és kivételt nem tűrő végrehajtásán túlmenően kettős igényben fogalmazódott meg: a közélet minél több ágában, lehetőleg valamennyi hivatalban magyarrá tenni az ügyintézést, továbbá részben az iskolai oktatás magyarrá változtatásával, részben társadalmi úton és eszközökkel szélesíteni a magyarul tudók körét. Ez az igény szülte azokat a közgyűlési javaslatokat, amelyek hol az egyik, hol a másik közhivatalban kívánták a magyar nyelvet egyeduralkodóvá emelni, és azokat a tervezeteket, amelyek megyei végzések nyomán vagy az iskoláztatás teljes rendezésének keretében, vagy attól függetlenül magyar nyelvű oktatási rendszer létrehozását szorgalmazták legalább egy-egy törvényhatóság határain belül. A sort e téren az 1840. évi diéta után 1841 februárjában Pozsony megye nyitotta meg, és nyomában 1843-ig 7 másik megye küldött ki választmányt azzal a feladattal, hogy a magyar nyelvű iskolai oktatás bevezetésére dolgozzon ki módozatokat. Az elkészült javaslatok, amelyeket egyelőre legfeljebb elvben fogadott el a szóban forgó megyék kongregációja, gyakorlatilag azonban sehol sem léptetett általánosan életbe, megegyeztek abban, hogy az 1840-i törvény mintájára, amely minden újonnan betöltendő lelkészi állást magyar nyelvismerethez kötött, a jövőben tanítónak is csak magyarul tudót kívántak alkalmazni, a már működő oktatókat