Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

ségtől viszont előjogai feladását várja el, azaz végső fokon a nemesség mint privilégiumokra épülő osztályközösség megszüntetését jelenti. Alapvetően haladó ez a liberális nacionalizmus, mert a feudáüs egyenlőtlenség társadalmát akarja egyenjogú polgárok közösségével, egyetlen osztály feudális nemzetét a mindenkit átfogó polgári nemzettel felcserélni. Haladó még akkor is, ha nemesi képviselőit az „észjog" és az „örök igazság" eszméinek hite, az elnyomottak sajnálata, a történelmi folyamat szükségszerű irányának felismerése mellett még mozgatja valami: az ösztönös, illetőleg tudatos önvédelem. Hiszen a nemesi liberálisok saját osztályukat többek közt azzal agitálták az érdekegyesítés programjának vállalására, hogy a nemesség jogi-hatalmi monopóliuma birtoklója ellen ingerel és egyesít minden érdeket; oly közharagot idéz fel, amely a feudális nemzetet alkotó nemességet fizikailag is megsemmisítheti; az előjogok önkéntes feladásával viszont a nemesség fokozatosan megszünteti ugyan önmagát mint feudális nemzetet, de ezen az áron jogcímet szerez, vagy szerezhet az egyszer mindenképpen létrejövő polgári nemzet szabadságjogainak teljes körű élvezetére; a benne rejlő értékeket - elsősorban az alkotmánynak fenntartó erőt biztosító nemzetiségét - a polgári nemzetbe is, annak hasznára, átviheti, az esetleges „vész idején" pedig „nem marad magára". E liberális nacionalizmus haladó lényegét az sem kezdi ki, hogy zászlóvivői a polgári nemzet megteremtését a francia úttól eltérően az osztályharcnak nem élezése, hanem mesterséges csökkentése által remélték elérni, mert törekvésük az elnyomottak érdekét is szolgálta annak keresztezése helyett. Céljuk nem utópia, hanem történeti szükségesség volt; stratégiájuk, amely az „érdekegyesítés" formáját öltötte, ugyancsak nem bizonyult puszta illúziónak: a nemesség irányadó erői a polgári nemzet érdekében később - igaz, a körülmények kényszerítő nyomására - valóban feláldozták önmaguk feudális nemzetét, és ezzel a „vész idején" maguk mellé állíthatták, vagy legalább semlegesíthették tegnapi osztályellenfeleiknek túlnyomó többségét. A liberális felfogás szerint a személyes szabadságjogok azonossága folytán egységessé vált nemzet egységet igényel saját kormányzatábanigazgatásában, továbbá mindazon módokban és feltételekben is, amelyek révén és között a nemzettagok jogegyenlőségük alapján az államéletben részt vehetnek, illetőleg a számukra elvben biztosított szabadságjogoknak gyakorlatilag érvényt szerezhetnek. A polgári társadalmak példája csak erősítette a liberálisok azon meggyőződését, hogy az államélet egyebek mellett csupán akkor lehet egységes, ha egyetlen, mégpedig élő, a nemzettagok által beszélt vagy elsajátítható nyelven folyik. A feudális nemzet hivatalosnak elfogadott nyelve a holt latin volt: a latint azonban a papságot nem számítva - az egykorú becslések szerint mindössze 15 000-en érthették abból a 136 093 főnyi voksjogú nemességből, amely 1842-ben Magyar- és Horvátországban a feudális nemzetet alkotta. így az