Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

hatalomra került burzsoázia ideológiájában - így Franciaországban - a hangsúly az emberi jogokról a nemzeti szabadságra tolódott át. Európa nyugati felén a nemzet — vagy egykorú szóhasználattal: a nemzetiség - fenti, szinte abszolutizált felfogása uralkodott már, amikor a reformkor nemzedéke szemben találta magát a feudalizmus válságával, és a polgári átalakulásban keresett rá megoldást. Ennek folytán Magyarországon az emberi szabadságjogoknak, valamint a nemzetnek eszméi nem fáziseltolódással, hanem egyidejűleg vertek a reformirányzatban gyökeret. A reformerek egyszerre kötelezték el magukat a szabadságjogok kiterjesztése mellett, és vették át - mint „az emberiség új doktrínáját" — a nyugaton kialakult nemzetelméletet; azt, hogy az egyén csak nemzeti közösségben, annak tagjaként lelheti meg boldogságát, mert a nemzet az a forma és keret, amelyben és amely által mind az ember személyes anyagi emelkedése és szabadságának kiteljesedése, mind pedig a társadalom egészének fejlődése leginkább és leggyorsabban biztosítható. A nemzetiség — írta a Pesti Hírlap - „az ég legszentebb adománya", amely nélkül e korban „díszes szerepet játszani nem lehet". Wesselényi szerint a „nemzetiség" nem egyszerűen az első teendő, hanem „örökös alap", amely nélkül nincs boldogulás. Kossuth egyenesen az „egészséges" közgazdaság alapfeltételének minősítette, hogy a nemzet „saját érdekeinek egész körében szabadon rendelkezhessék", mert a haza, a hon csak így töltheti be hivatását, amely nem más, mint polgárainak tökéletes boldogítása. Gorove István, aki a „nemzetiség" terjesztését inkább patriotizmusnak, a szabadságét inkább kozmopolitizmusnak jellemezte, a kor fő és legszerencsésebb tendenciáját látta abban, hogy „minden nemzet saját erei által" működik nagyságán és boldogságán; ebben „több üdvöset talált" „az emberi nem összes boldogságára", mint a kozmopolitizmus „hazátlan életében", ö volt az, aki legkifejezőbb módon fogalmazta meg szabadság és nemzet viszonyát a nemesi überálisok gondolatvilágában: „A kozmopolitizmusban a célt imádom, de valósításáért a hazafisághoz ragaszkodom"; a nemzetnek magasabb rendeltetése van annál, minthogy pusztán fenntartsa önmagát, ezért a „nemzetiség minden felett". Persze, a kapitalista országokban zajló osztályküzdelmek láttán a polgári átalakulás magyar harcosai nem hunyhattak szemet ama tény fölött, hogy a társadalmi ellentétek a nemzeti államokban sem küszöbölődtek ki. De csak kevesek tekintették természetes, a polgári társadalommal is azonnal szükségszerűen együttjáró jelenségnek, hogy - amint Nagy Károly elvileg szögezte le - mikor a nemzetiség a fejlődését gátló összes akadályon diadalmaskodik, alkotóelemei szétválnak, „osztályokat képeznek", és „belső küzdelem kezdődik közöttük". A vezető liberálisok zöme Kossuth nyomán inkább arra a véleményre hajlott, hogy „egy nemzet élete nem méretik maroknyi napjaink mértéke szerint"; hogy a nemzet magasztos eszméjét nem kompromittálhatja, ha a pénzarisztokrácia ön-