Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

Kossuthék által már korábban felkarolt - politechnikum ügyével, és a csajkáskerület kisszerű reformjával hozakodott elő nála, nem jutott vele semmire. A bécsi út egyetlen eredményének csupán azt könyvelhette el, hogy nem emeltek kifogást a politechnikum érdekében tervezett agitációja ellen. Április végén Jósika kikottyantotta előtte Metternich valódi véle­ményét: Széchenyi, ha nem is pozitív, de legalább negatív nyereség a kormányzat számára. A kancellár megjegyzése kifejezte: előnynek tartja, hogy Széchenyi odahagyta a reformellenzéket, egyebekben azonban nem számol vele, mert nem vár hasznot tőle. Széchenyi is levonta a követ­keztetést: „Nem akarnak, nem használnak engem, de megzsibbasztani nem fognak." A kormányzat elutasító magatartása, amely ugyancsak közrejátszott abban, hogy Széchenyi halogassa politikai reformprogramjának körvonala­zását, elkeserítette, Magyarország és az összbirodalom viszonyáról vallott nézeteiből azonban nem ábrándította ki őt. A reformellenzék elsődlegesen külpolitikai okokból kívánatosnak, Széchenyi főleg osztályindítékokból ­az arisztokrácia politikai vezérszerepének őrzése végett, valamint a biro­dalmi piac lehetőségei miatt és. ve le az agrárkapitalista fejlődés biztosítása érdekében — szükségesnek tartotta az összmonarchia együttmaradását. Indítékaik eltéréséből következett, hogy a birodalom és Magyarország kapcsolatát szabályozó és törvénybe foglalt elvek közül másból indult ki Széchenyi, és másból az oppozíció. Széchenyi a Pragmática Sanctióra helyezte a hangsúlyt, amely szerint az örökös tartományok és Magyar­ország a Habsburg-háznak elválaszthatatlanul és feloszthatatlanul birtokolt országai, és ennek alapján vallotta, hogy Magyarország a vele házasságra lépett örökös tartományoktól jogszerűen nem is szakadhat el soha. Az ellenzék viszont elvileg azt az 1790:10. törvénycikket tekintette mérvadó jelentőségűnek, amely szerint Magyarország, még ha az örökös tartományoktól elválaszthatatlanul birtokolja is a dinasztia, saját állami léttel és alkotmánnyal rendelkező, kormányzatában független, tehát semmi más országnak vagy népnek alá nem vetett ország, ennek értelmé­ben pedig az osztrák császárság közjogilag még akkor is külföld Magyar­ország számára, ha uralkodójuk egy és ugyanaz. Vagyis az ellenzék szerint az a döntő, hogy kinek a fején van a magyar korona; a két ország társulása csupán következmény és nem alap; ezért alkotmány- és nemzetellenes, aki felcseréli a kettő logikai sorrendjét. Széchenyi - kiindulópontjának folya­mányaként - agitációjában is folytonosan azonosította a birodalmi kor­mányt, az udvart és az uralkodót, az ellenzék viszont közjogilag megkülön­böztette és elkülönítette őket. „A magyar - írta Nagy Károly - teljes bizalommal, tisztelettel és szeretettel viseltetik felszentelt királya eránt, de a kormányt felelősség terhe alá vonandja, ha alkotmányos nemzet akar lenni." Az eltérő megközelítésből eredt továbbá, hogy a birodalom nem­magyar országainak külön érdekeit az ellenzék - éppen az összmonarchia

Next

/
Oldalképek
Tartalom